saját szoba

film

Bíborhegy (Crimson Peak, 2015)

2015. november 11. 23:34 - wim


Semmi bajom nem volt annak idején a sokat szidott Tűzgyűrűvel, Guillermo del Toróban csak a Mama megtekintése után kezdtem kételkedni (igaz, azt nem ő rendezte, de mégiscsak áldását adta rá). Most viszont alapjaiban rendült meg a belévetett bizalmam.

Bármilyen meglepő, a rendező állítólag eddigi főművének tartja a  Bíborhegyet  . A témát tekintve valóban emlékeztet legsikerültebb, spanyol nyelvű alkotásaira, de ennyiben kimerül a hasonlóság. Csodaszép kivitelezése ellenére is középszerű, és helyenként egészen kínos.

haz2.jpg 

A viktoriánus regényeket idéző, meglehetősen közhelyes történet a 19. századi Amerikában indul; itt él a bájos, szőke, írói ambíciókat dédelgető Edith (Mia Wasikowska), édesapjával. Az öregúr büszke rá, hogy tisztes vagyonát két keze munkájával szerezte, úgyhogy kerek-perec visszautasítja a nála támogatásért kilincselő dandyt, Sir Thomas Sharpe-ot (Tom Hiddleston). Az óvilágból nővére (Jessica Chastain) társaságában érkezett ifjú találmánya, egy újfajta bányagép kifejlesztéséhez keres támogatót. Első látásra meghódítja Edith szívét, ám az apa ellenzi a házasságot: gyanítja, hogy nincs minden rendben a testvérpár körül.

A frigy végül mégis létrejön, az új asszony követi férjét angliai otthonába – egy hamisítatlan kísértetkastélyba. Sötét falak, nyikorgó felvonó, félelmetes folyosók; a lyukas tetőn át hervadt levelek peregnek a málladozó előcsarnokba. Utóbb kiderül, hogy a háznak helyet adó magaslat pontosan az a „Bíborhegy”, melyet Edithnek, korábbi látomásai alapján, nagy ívben kerülnie kellett volna. A terület az ott bányászott vörös agyagról kapta a nevét,  melynek vérszíne baljós jelként üt át a fehér havon. Az itt tanyázó nyálkás szellemeknek azonban nincsenek ártó szándékaik: hősnőnk számára az élők jelentik az igazi veszélyt. A pusztító szenvedélyek fenyegetése valósabb a múlt kísérteteinél. Aligha titok, hogy sem a fagyos modorú sógornő, sem a fiatalúr nem az, aminek elsőre látszik.

par.jpg

Hogy a történetben egymást érik a klisék, az még nem feltétlenül hiba, hiszen a Bíborhegy többek között ezzel is egy adott film-illetve történettípusra reflektál. Del Toro, habár gótikus románcnak nevezte alkotását, a horror műfaj előtt is lerója tiszteletét. A színpompás látványvilággal a gótikus rémfilmek hollywoodi fénykorát eleveníti meg, más mozzanatokban pedig jól ismert klasszikusokat villant fel (Nosferatu, Ragyogás, Rosemary gyermeke). Egyfajta összegzés jegyében saját műveit is megidézi, nemegyszer az Ördöggerincet, például a narrációs kerettel. Nagy kár, hogy a cselekmény a kétórás játékidő ellenére is összecsapott, a tettek motivációja kidolgozatlan; ezért fordulhat elő, hogy az önidézés végül önparódiává válik, és feszültnek vagy emelkedettnek szánt pillanatok kuncogást váltanak ki a nézőtéren a megilletődött csend helyett.  Holott a szereplők kacifántos viszonyrendszeréből, a múltjukat behálózó titkokból  árnyaltabb, izgalmasabb drámát is ki lehetett volna bontani.

mia.jpg

Így a Bíborhegy megmarad szép látnivalónak, nézni jó, anélkül, hogy a miértekbe és hogyanokba belegondolnánk. A vizualitás lenyűgöző: mesés kosztümökkel, pazar díszletekkel, ragyogó színekben megelevenedő gótikus képeskönyv lapjai peregnek a szemünk előtt. A gyér, de sokkoló erőszak és némi erotikus töltet miatt persze jobb, ha csak felnőttek lapozgatják. A kísértetektől már kevésbé kell tartanunk: unalmas CGI- csontvázak, inkább a velük járó jump scare-effektektől áll meg bennünk az ütő. Meglehet, Stephen Kinget már ez is sokkolja  (szerinte a film „borzasztóan ijesztő”), engem mélységesen lelomboztak ezek az olcsó fogások az Ördöggerinc rendezőjétől.

A színészek tökéletesen illeszkednek a mutatós közegbe játékukkal, megjelenésükkel egyaránt - sajnos, annál többet ők sem adhatnak, mint amennyi a szerepükben áll. Magával ragad a kíméletlen-fagyos Jessica Chastain kisugárzása, és az ellenpólusát megtestesítő Mia Wasikowska is csak külsőre halovány, alakítása könnyed, természetes. A film nagyjából kettőjük meccse, a két férfi csak árnyék mellettük. Tom Hiddlestonnak nem jut egyéb, csak szenvelgés, karakterének kevéske jellemfejlődése is áldozatul esik a hevenyészett elbeszélésnek, Charlie Hunnam pipogya hősszerelmese pedig az árnyék árnyékának az árnyéka (amiről viszont nemcsak a forgatókönyv tehet).

Nem beszéltem jelképekről, szimbolikus színhasználatról, lélektani játszmákról - ne is beszéljünk. Mindez ugyanis  benne van az alkotásban, csakhogy nem tud kibontakozni, a mélyebb tartalom megreked a szándék szintjén. Fájdalom, a Bíborhegy nem lett több egy kihagyott, piros agyagba-pátoszba fullasztott lehetőségnél. Talán nem kellett volna olyan véresen komolyan venni ezt a főművet. (6/10)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr648066568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.