saját szoba

film

Kálvária / Calvary (2014)

2014. október 05. 00:17 - wim

 

 

John Michael McDonagh legújabb (szám szerint második) filmjét az idei Titanic-fesztiválon vetítették. Máshol nemigen, moziba nem került, még szerencse, hogy vannak egyéb csatornák. Megeshet, hogy akik egy újabb guardistára számítanak, csalódni fognak, pedig bőven megér egy misét.

Calvary_movieposter.jpgBrendan Gleeson személye és a fekete humor közös nevezőre hozza ugyan a rendező előző munkájával vagy az Erőszakik-kal, de a Kálvária rágósabb falat. Komoly mondandóját meg sem próbálja akciók és poénok mögé rejteni, teljességgel nyílt lapokkal játszik.

A történet az ír katolikus egyház berkeiben esett pedofil bűncselekmények és a nyomukban sarjadó egyházellenesség témáját firtatja, adott társadalmi-politikai problémák megjelenítésénél azonban jóval többet markol. A feszült krimit ígérő alaphelyzetből kemény morális kérdéseket boncolgató párbeszédek bomlanak ki. A szellemi kaland tehát garantálható, egyéb kalandokra vágyók viszont jobb, ha távol maradnak e lassan vánszorgó, eseménytelen történettől. A változások itt a lelkekben zajlanak – ha zajlanak -, maga a sztori csak az erkölcsi disputa keretéül szolgál.

James Lavelle atyával egy férfi a gyóntatószékben közli, hogy egy hét múlva megöli; így kíván elégtételt venni azért, mert gyermekkorában egy másik pap durván molesztálta. Köpni, nyelni nem tudunk a kíméletlenül naturalista felütés hatása alatt (a gyóntató se), a film folyamán végig azon töprengünk, vajon ki lehet a fenyegető.  Nem mellékes körülmény, hogy ez csak számunkra titok, James atya be tudja azonosítani az illetőt.  A „ki lesz a gyilkos?” talánya ébren tarthatja érdeklődésünket a cselekmény  lassú folyása ellenére is, a fő szál mégis a főszereplő belső drámája.

kocsma.jpgAz ismeretlen férfi Lavelle személyében egy légynek sem vétő, lelkiismeretes papot szemelt ki áldozatul. Már az első öt percben értelmet nyer ezáltal a film címe, a jézusi párhuzam. Ennek fényében az  igazi kérdés már csak az, el tudja-e fogadni hősünk az áldozatszerepet, egyáltalán: megéri-e ártatlanul áldozattá válnia ezért a közösségért. Vagy válassza inkább a menekülést?

James atya korábban nős ember volt, és mint legtöbb honfitársa, az italt sem vetette meg. Helyzetét most bonyolítja, hogy váratlanul felbukkan lánya, akit annak idején magára hagyott. Bár feltartóztathatatlanul közeledik a végzetes vasárnap, a felszínen alig történik valami (leszámítva néhány valóban durva atrocitást). A lelkipásztor végiglátogatja nyáját, dorgál, meghallgat vagy segíteni próbál. Beszélgetések zajlanak paplakban, kocsmában, tengerparton. Vallási türelem, megbocsátás, bűn és bűnhődés, isteni igazságosság, öngyilkosság nehezen megoldható dilemmái kerülnek terítékre, olykor meglehetősen explicit módon, néha példázatszerűen. Szerencsére McDonagh nem kínál válaszokat, így sikerül elkerülnie a  szájbarágós moralizálást.

fiona.jpgA fenyegetés szinte bármelyik falubelitől származhat, hiszen a többség utálja a papot: mindenkit zavar ez a nagy, fekete felkiáltójel. Nem csoda, az idevalósiak élvezettel lubickolnak jóformán az összes létező bűnben, ki-ki rögeszmésen ragaszkodik a magáéhoz.  Akár címkét lehetne rájuk ragasztani: „ateista orvos”, „szexmániás”, „nihilista gazdag”, „házasságtörő asszony”, még sorozatgyilkost is láthatunk. Hogy ez az egész mégsem kelti egy panoptikum benyomását, az a remekül megírt, néha kimondottan bizarr karaktereknek, valamint a kiváló színészeknek köszönhető.  E változatos figurák szóval, cselekedettel vagy éppen sorsukkal provokálnak, válaszok pedig nincsenek. Az atya hallgat, a néző gondol, amit akar, de legkésőbb az égő templom tüzénél elkerülhetetlenül megfogalmazódik benne: ez a világ aligha érdemli meg az áldozatot. A fanyar humorú záró képsor tanúsága szerint a későbbiekben sem változik semmi, mindenki úgy él tovább, ahogyan eddig.

A („nagy-”) hét napjai tagolják fejezetekre, stációkra a szimbólumokkal teleszőtt történetet, egyszerre idézve fel keresztút és passió bibliai áthallásait. A kimért tempó bőven hagy időt elmélkedésre, a hallottak pedig elegendő muníciót nyújtanak hozzá.  Tekintetünket sem térítik el oda nem illő dolgok, a látványvilág puritán, mint egy szerzetesi cella. Hűvös, szélfútta tengerparti képeket látunk; még ha a morajló tenger mint meditációs háttér  nem is számít újdonságnak, esetünkben kézenfekvő. Gyönyörű ír táj, képeslapra kívánkozó zord hegyvonulatok, (talán túlságosan is) szép és ízléses kompozíciók segíthetik az elmélyedést.

Néhány látszólagos apróság a film minden kiválósága ellenére gátolhatja a katarzist. Bosszantó, hogy az érzelmes zenei anyag olykor a legmélyebb pillanatokat is képes  hitelteleníteni. Olyan olcsó eszközök használata pedig, mint az ismétlés, lassítás, éppen a döntő pillanatban, kifejezetten zavarba ejtő. Mindezeket a hibákat – keresztényietlen módon – nem tudom megbocsátani a készítőknek. Ettől függetlenül komoly, gondolkodásra késztető alkotásról van szó, aki szereti az ilyesmit, ne habozzon. (7/10)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr396759965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.