saját szoba

film

Isten áldja Amerikát! / God Bless America (2011)

2013. szeptember 13. 22:18 - wim

Az Isten áldja Amerikát! nálunk nem túl közismert, de sokan kultiválják; ennek oka minden bizonnyal rém egyszerű alapképletében rejlik. Célkeresztjében a média, a modern társadalom rákfenéje, mely elhülyít, megaláz, manipulál satöbbi. A hős megmondja a tutit – lassan, tagoltan, hogy mindenki értse – , aztán odacsap a rohadékoknak, hogy csak úgy fröcsög a vér. Ám túl azon, hogy bírálatának minden szavával egyetérthetünk, nem közöl semmi újat. Hiszen minket is régóta irritálnak az itt bemutatott jelenségek, néha valóban jól jönne az a gépfegyver.
4-b_wide-4f4b9ef758df739a20d2e1ae4624a0c4e9b330a4-s800-c85.jpg

Bevált az előérzetem, Bobcat Goldthwait az elődei által régen keményre döngölt úton száguldozik, filmjének szinte minden mozzanatát láthattuk már valahol. Ha eltekintünk a sztori szerves részévé tett Bonnie és Clyde-párhuzamtól (amit maguk a szereplők is felvállalnak), jó néhány példa tolakszik még elő a Született gyilkosoktól a Hálózaton át az Összeomlásig.          

 Frank, a főhős (Joel Murray) elvált, magányos, középkorú tisztviselő. Döglik a tévé előtt, kezében sör, bámulja a minden csatornából egyformán ömlő szennyet, hallgatja a másik lakásból tutuló csecsemőt, továbbá szomszédai Michael Jacksonról folytatott épületes párbeszédét. Reggel bemegy a hivatalba, ahol szintén csak sztárpletykákról és rádiós aranyköpésekről folyik a szó, úgy látszik, az emberek egyébről már nem tudnak beszélgetni.

Goldthwait nem bíbelődik a részletekkel: nagyvonalúan, markáns kontúrokkal skicceli fel példázatát. Hősünk este hányingert kap a tévéműsortól, másnap délelőtt kirúgják a munkahelyéről, délután az orvos közli vele, hogy agydaganata van. Hazatérve még meghallgatja a telefonból lánya hisztijét, amiért iPhone helyett Blackberryt kapott, miközben a tévéből ugyanaz megy szimultán egy valóságshow tizenéves üdvöskéjének előadásában (Cadillac Escaladet akartam!…), de ekkor már a néző is érzi, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, kész, vége, tovább nem lehet spannolni a feszültséget. Frank  autóba vágja magát, és lelövi a tévében látott, elkényeztetett kis bestiát, majd megpróbál véget vetni az életének. Egy váratlanul a lakásába toppanó kamaszlány, Roxy (Tara Lynne Barr) érvei előtt meghajolva azonban máshogy határoz: a lánnyal együtt felkerekedik, hogy folytassa, amit elkezdett – halál arra, aki megérdemli!

joelmurray.jpg

Ezen a ponton borul is az egész építmény. Vigyázni kellene az efféle kijelentésekkel (én inkább meghagynám Dexternek), elvégre ki dönti el, kik azok az elvetemültek, akik megérdemlik? Frank szerint a hisztis tinisztár szülei, a moziban hangoskodó huligánok, egy fickó, aki egyszerre két parkolóhelyet foglal el,  a Bumeráng egy pimasz moderátor, a Megasztár az Amerikai Szupersztárok zsüritagjai…, de ha Roxy logikáját követjük, nagyjából mindenki potenciális áldozat, akinek nem tetszik a képe.

Médiaügyben azért mégsem az a megoldás, ha halomra lőjük az összes médiagecit (copyright by Mickey) – bár feszültséglevezetésnek nem utolsó dolog – , sőt a film tanúsága szerint (SPOILER) ez a tevékenység épp ellenkező hatást vált ki. Hiszen Frank azáltal, hogy megöli, mártírrá avatja a népszerű műsorvezetőt, a védelmébe vett, ütődött  megasztárosról pedig kiderül, hogy nem tart igényt szánalomra, ő is csak a gépezet része. Egyáltalán, kettejükön kívül ki akar itt megoldást? Mindenki jól érzi magát úgy, ahogy van, nincs szükség önjelölt megváltókra.

A reklámok, műsorbejátszások erősen sarkítottak (malacfingós csengőhang, használt tamponnal dobálózás) helyenként sután eltúlzottak, mint a tehetségkutató antisztárjának hamis éneke; nem mondanám, hogy életszerűtlenek, mert lényegre törően idézik meg a bulvárműsorok világát, de így, egy rakáson eléggé tendenciózus az összhatás. Az elbeszélő játékosra veszi a figurát, morbid humorral igyekszik viszonyulni a történethez. Vágyálmok, képzelődések, néha animációs betétek szakítják meg a cselekmény menetét, és jó pár abszurd helyzet kerekedik. A stilizálási szándékba belefér az az apróság is, hogy a gyilkos páros minden ellenállás nélkül furikázik több államon keresztül egy rikító sárga lopott verdával, és a kutya sem keresi őket. Az már jobban zavar, hogy a megcélzott hangnem nem érvényesül következetesen, időnként a melodráma felé is elcsúszik, ami különösen a befejezést teszi tönkre. Kínosan hosszúak Frank szájbarágós eszmefuttatásai korunk beteg társadalmáról, ami megint csak megakasztja az alapjában véve szórakoztató darab lendületét – még akkor is, ha minden szavával egyetérthetünk. Ha hozzávesszük a hiperintelligens Roxy felnőttes mondatait, amik sehogyan sem illenek egy tizenhatéves szájába, az eredmény kész disszertáció.

god-bless-america-frank-roxy.png

Joel Murray rendkívül rokonszenves karaktere amúgy megérdemli a figyelmet, tulajdonképpen ő a legjobb az egész filmben. Régimódi erényeket képviselő, higgadt Don Quijote, virággal udvarol és védi a gyengéket, akit megbotránkoztatónak ítél, azt viszont – miután egyszer már átesett a holtponton – , tétovázás nélkül lelövi. Kár, hogy rajta kívül ott a partnere is, Roxy hiába követi őt tűzön-vízen át, abszolút hiteltelen, nem több egy feltűnni vágyó, vérszomjas tinédzsernél. Jól áll a géppuska a rakott szoknyához meg a kislányos varkocsokhoz, olyan boniésklájdos, de csak póz, és ez már nem feltétlenül a karakter hibája, hanem a rendezőé, amiért ilyen felületesen alkotta meg. Coolnak indult, de szimplán csak idegesítő lett.

Akit nem zavar, ha mindent a szájába rágnak, nyugodtan nézze meg a filmet (Joel Murray miatt egyébként is ajánlott), a szórakozás garantált, még ha nem is fog túl sok újat látni  vagy hallani. Végtelenül keserű – és sajnos, felszínes –  választ kap egy jól ismert problémafelvetésre. (6/10)

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr615512588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.