saját szoba

film

Tűzgyűrű / Pacific Rim (2013)

2013. augusztus 08. 15:19 - wim

 

Óriásdinók harcolnak Transformers-robotokkal, gellérthegynyi őshüllő harapdálja a Golden Gate-hidat, csak úgy potyognak az autók lefelé... Már csak azt kellene tisztáznom, kinek a kedvéért néztem meg ezt a marhaságot?

Könnyű azzal elintézni, hogy a gyerek kedvéért. Bevallom, engem legalább annyira hajtott a kíváncsiság, főleg Guillermo del Toro miatt, akinek neve a stáblistán (2008, a Pokolfajzat 2 óta először) végre ismét rendezőként szerepel.

Pacific_Rim_Main_Trailer_32.jpgAmúgy meg nem is volt olyan marhaság. Éppen ilyet kerestem: heroikus, székhez ragasztó mesét, aminek ürügyén megmutathatom a fiúknak, milyen az igazi mozi. Mert bár korukhoz képest (11 és 13 évesek) rengeteg nekik szóló klasszikust és újdonságot láttak már, az csak mostanában tudatosult bennem, hogy az élő vetítés kalandja eddig kimaradt az életükből. Kapóra jött hát a bemutató; biztos vagyok benne, hogy a Tűzgyűrűnél aligha találhattam volna nekik alkalmasabbat az „első” moziélmény kiváltására. Nekem is hozzátett még egy lapáttal a műélvezethez, hogy közben megleshettem, miként szippantja be a srácokat a látványözön.

A Tűzgyűrű a japán kaiju (óriásszörny) -és óriásrobot-filmek nyomdokain jár. A történet szögegyenes: a világot meg kell menteni – gondolom, senkinek sincsenek kétségei afelől, hogy ez végül meg is történik. Hatalmas szörnyek (kaijuk) szivárognak a felszínre a Csendes-óceán alján nyílt hasadékon keresztül. Feldúlják a civilizációt, csak idő kérdése, hogy a Földet végleg birtokba vegyék. Az emberiség óriásrobotokat (jaegerek) állít hadrendbe az elpusztításukra, olyan nagyokat, amiket egy pilóta egyedül nem is képes irányítani; a feladathoz összehangolt párokra van szükség. A film a végső összecsapásra fókuszál, de míg odáig eljutunk, jó néhány lenyűgöző csörtének lehetünk tanúi.

PacificRim.jpgA cselekményhez hasonlóan a karakterek sincsenek túlbonyolítva, mi több, a sztori anélkül is követhető, hogy a nevüket tudnánk (a film végéig egyet sem sikerült megjegyeznem). Ennek ellenére szerethetők: emberiek és nem szuperhősök, ki-ki a maga csapásokkal terhelt előéletével. A főhős (Charlie („Jax”) Hunnam) – nevezzük Pilótának – legutolsó bevetésén bátyját vesztette el, a harcművészetével férfiakat megszégyenítő Pilótalány múltjának titkait csak találgatni tudjuk, ahogyan azt is, miféle kapcsolat fűzi a Kapitányhoz (Idris Elba). Az emlékek révén némi melodráma szivárog az események folyásába, sőt a románc is helyet kap, persze csak módjával, nehogy elvonja figyelmünket a lényegről. 

Mi hát a lényeg? A vegytiszta mese, jó és rossz csatája; nem rontja fölösleges érzelgés, sem a pusztítás nyomán visszamaradó hullahegyek nyomasztó képei. Nagypályás küzdelem: gigászi fémlovagok többszáz tonnás hústornyok ellen, tét az emberiség.

tengerpart.jpgDel Toro óriásrobotos őrületének bizonyos szempontból több köze van ördöghöz és pokolhoz (vagyis mitológiához), mint az összes Pokolfajzatnak együttvéve. Bár a kellőképp lecsupaszított forgatókönyvből nem feltétlenül ez olvasható ki, a nagyszabású látványvilág jó és gonosz apokaliptikus küzdelmét idézi. A léptéket bevallottan Goya Kolosszusa ihlette. Földbe döngölnek a méretek, az irdatlan hüllők és fémmonstrumok mellett az ember csak légypiszok. Egyes jelenetek atmoszférája kifejezetten démonikus (vörös tűzben derengő pikkelyek a tenger fenekén; denevérszárnyú lény aláhullása a levegőből – utóbbit különösen kedveltem). Viharos tengeren, szakadó esőben, világvégi kulisszák előtt zajlanak az összecsapások, festői megvilágításban ragyognak a komor kompozíciók. Mindez természetesen gondos tervezés eredménye: Del Toro saját alkotásáról nyilatkozva cseppet sem titkolja, hogy konkrét művészi példák lebegtek a szeme előtt (a már említett Goyán kívül George Bellows festményei és Hokuszai fametszetei). Ismerjük el, káprázatos lett az összhatás; mintha ódon mesekönyvet lapoznánk, melynek ábráin szebbnél szebb (hm...) gépek láthatók. No igen, Transformers-filmekhez mérve talán szokatlan ez a borongós cizelláltság, de kit érdekel, Michael Bay transformerei a jaegerekhez képest színes legójátékok. A technika (a brilliánsan kivitelezett gépek dacára) nem cél, csak eszköz ebben a grandiózus operaelőadásban. Steril CGI-panoráma helyett direkt roncsolt, karcossá tett, ködös, vízzel fröcskölt képeket látunk, így lesz a végeredmény ember-és valóságközelibb.

levegő.jpgVicces mellékalakok oldják a meccs véres komolyságát: egy bohókás tudóspáros, valamint az elmaradhatatlan Ron Perlman, aki láthatóan élvezi a ráosztott buffó szerepet. A robotok valami gyermekien naiv szemlélet jegyében néha ökölharcba bocsátkoznak, röpködnek a jobbhorgok és balegyenesek (az ifjabb nézők leplezetlen örömére). Érezni a mesemondó attitűdön, hogy nagy baj itt nem történhet. Nem is csalódunk: a legvégére kitisztul az ég, elsimul a tenger. A fiúk szerint „tutira lesz folytatás”. (9/10)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr75451279

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.