saját szoba

film

Chopper – A kegyetlen / Chopper (2000)

2013. július 23. 23:01 - wim

 

Andrew Dominik kora leghírhedtebb ausztrál bűnözőjéről, Mark Brandon „Chopper” Readről készítette bemutatkozó filmjét, tizenhárom évvel ezelőtt. Túl van azóta Jesse James-en és Killing them softly-n, már készül  legújabb munkája Marilyn Monroe-ról, mégis érdemes előásni ezt a korai művet; kár lenne, ha feledésbe merülne, tökös kis elsőfilm.  Remek portré egy nagyotmondó pszichopatáról, akit a média révén egy egész ország bálványoz. 

 

310x229_chopper.jpg„… a hírnév száz tényen és ezer mesén alapszik” (a Pofás)

Mark Brandon Read kisebb részben tetteinek, nagyobb részben emlékiratainak köszönheti a legendáját. Élete tekintélyes hányadát rács mögött töltötte. 19 ember halála szárad a lelkén, amivel felkerült a sorozatgyilkosok kétes értékű listájára, ám mint öntudatosan hangoztatja, kizárólag bűnösöket ölt, főleg drogdílereket. Azt is rebesgetik, hogy mindezt a rendőrség hallgatólagos jóváhagyásával tette. Áldozatainak lábujjait állítólag levagdosta („chop”), becenevének ez az egyik lehetséges magyarázata. „Húszéves korom óta összesen 13 hónapot voltam szabadlábon, a többi időt börtönben töltöttem” – vonja meg a mérleget. „Nem volt jó élet, rohadtul elpocsékoltam” Talán mégsem teljesen, tegyük hozzá, mert közben  megírta élete történetét;  könyve egyből a sikerlisták élére ugrott, ahonnan azóta sem mozdul. Pár éve magyarul is megjelent, borítóján – ezt adja össze valaki – a filmen őt játszó Eric Bana látható. 

Öt éven át tartott a forgatás, a Chopperrel nemcsak a rendező, de a főszereplő Eric Bana is debütált, élete egyik legnagyobb alakítását nyújtva.  Dominik előzőleg sokáig kereste a megfelelő embert, végül maga Read ajánlotta neki az akkortájt szórakoztató tévésorozatokból ismert színészt. Jól eltalálta, hiszen ha ezt a filmet valamiért feltétlenül látni kell, akkor az Bana szédületes, egyszemélyes show-ja. Parádésan átváltozott, különösebb hasonlítgatás nélkül is látni, hogy hiteles, eleven figurát rakott össze. Lelkiismeretesen rákészült: fölszedett tíz kilót, két teljes napot töltött Read társaságában, hogy eltanulja jellemző gesztusait, és telehímeztette magát primitív tetkókkal.

fül.jpgAz egyszer bamba, máskor kedélyesen eszelős tekintetű filmbéli karakter szórakoztató, de veszélyes fickó. Kiszámíthatatlan, arrogáns, infantilis, ha megígérte, simán odapörköl; és beszél, beszél, löki a rizsát, nyomja a sódert ártatlan pillantással.

Összefüggő cselekmény alig van, a lazán kapcsolódó epizódokat a háttérben lapuló ok-okozati összefüggések helyett inkább a főhős személye hozza közös nevezőre. Adott egy keret – Chopper a cellájában nézi a vele készült tévériportot –, amihez képest az elbeszélés visszaugrik az időben; előrefelé haladva, bár önkényesen lapozgatja hősünk  életének krónikáját, a végén visszaér a kiindulási ponthoz. Rideg börtöndíszletek között, 1978-ban játszódik az első félóra: az izgága, kötekedő Mark a sitten megöl egy befolyásos maffiózót, majd apránként szembesül a ténnyel, hogy mindenki utálja. Ez a fejezet még többé-kevésbé lineárisan mondja el az eseményeket. Az 1986-tal induló második részben a cselekmény már epizódokra töredezik, követve a frissen szabadult főszereplő cikkcakkos útját. Mark felkeresi a volt nőjét a kuplerájban, meglátogatja az apját, ex-haverokkal találkozik, rendőrökkel tárgyal, interjút ad.

nővel.jpgA tények összekeverednek Read gyakran szögesen ellentétes értelmezésével – persze arra se vegyünk mérget, hogy azok a bizonyos tények mennyire felelnek meg a valóságnak. Dominik elbeszélő stílusa direkt rájátszik az alapsztori megkérdőjelezhetőségére, habár kezdetben nehéz eldönteni, mit akar.

A könnyedre vett főcím ellenére kemény börtöndrámának indul a történet. Hatalmas, fehérre meszelt kőfalak között elfojtott indulatok parázslanak, rövid, de annál kíméletlenebb erőszakjelenetek sokkolnak, több tócsa vér összegyűlik az első félórában, és a  hangeffektek is a dráma felé visznek (soundtrackfelelős: Mick Harvey). Aztán a legdurvább résznél, amikor Jimmy Loughnan (Simon Lyndon) megkéseli Markot (akinek szeme a hatodik szúrás után sem rebben, és mielőtt vízszintesbe helyezné magát, még szelíden lefegyverzi a támadót), mégiscsak elbizonytalanodva mormoljuk magunk elé: ez most komoly…?

A naturalista közegben eleinte sutának érezni a bevillanó játékos flashbackeket, később már kevesebb a döccenő; a technikai trükkök és a távolságtartás egyéb eszközei jobban belesimulnak az amúgy realistán, sőt dokumentaristán tálalt történetbe. Ahogy közeledünk a végéhez, a hangsúly egyre inkább az elbeszélés aktusára, a legendagyártásra helyeződik át, a forma pedig végképp szétesik. Egy kurta betétben a bojangles-i gyilkosság pársoros balladáját maguk a résztvevők  szavalják el (az áldozatot is beleértve), borzalmas kínrímekben. A mese interjúba megy át,  fényképeket mutogatnak (a Chopper-kultusz relikviáit), Read csak röhög az egészen, és igaza van. Jól fogy a könyve, pedig még helyesírni sem tud. „Most írom a másodikat – még mindig pocsékul”.

Aki vevő a fanyar humorra, garantáltan jól fog szórakozni a sűrűn adódó, hihetetlenül abszurd helyzeteken. Bana mellett remek színészek asszisztálnak (ennél több nem jut nekik), továbbá szerves része az atmoszférateremtésnek a kegyetlen ausztrál tájszólás; bűn lenne szinkronizálni.

tiff2000_chopper.jpg

Dominik végeredményben nem marasztalja el, nem is fényezi hősét – rajtunk áll, hogyan viszonyulunk hozzá, szeretjük-e az efféle nagypofájú, önjelölt igazságtevőket. Ami engem illet, nézni mindenképpen. (8/10)

 

 

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr765422231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.