saját szoba

film

Mama (2013)

2013. június 12. 22:00 - wim

 

Az eddig teljesen ismeretlen Andreas Muschietti horrorja nemcsak a műfaj kedvelőinek érdeklődését keltheti fel, hiszen Guillermo del Toro az executive producere, a főszereplők között pedig Jessica Chastain és Nikolaj Costen-Waldau neve áll a címlapon.

mama-2013-starring-jessica-chastain_1.jpgA közelmúltban DVD-n megjelent Mama lényegében Muschietti korábbi (del Toro szerint ritka félelmetes) rövidfilmjének egészestéssé dagasztott változata. Hogy a kétperces ősverzió mennyire hátborzongató, lehet vitatni (a videót lásd alább), azt viszont egy pillanatig sem, hogy egyedi atmoszférával rendelkezik, és az alapötlet is egészen épkézláb.

Az Ördöggerinc alkotója másodízben vesz pártfogásába ígéretes, fiatal rendezőtehetséget. Első felfedezettjével, Juan Antonio Bayonával történt együttműködésének az Árvaházat (2007) köszönhetjük. Aki látta ezt a szép és szomorú kísértethistóriát, érthetően magas elvárásokkal ül neki egy újabb, del Toro fémjelezte koprodukciónak. A végeredmény azonban zavarba ejtő. Ha a tucathorrorok szürkén bugyborékoló mocsarára gondolok, el kell ismerni, a Mama kiemelkedik a nagy átlagból, ám a legjobb esetben is csak közepes. Mellette szól a kétségtelenül igényes kivitelezés, emellett az a tény, hogy jó párszor ránk tud ijeszteni, ami e műfaj esetében alapvető elvárás. Csakhogy a sokat ígérő alaphelyzetből kibontott sztori eleve közhelyes, a megvalósításban pedig hemzsegnek a kisebb-nagyobb sutaságok.

Hibátlan az indítás, a nyitó szekvencia drámai erővel sodor bele az eseményekbe: lövöldözésről számolnak be a rádióban, ezután látjuk, amint az öltönyös üzletember (Nikolaj Costen-Waldau) feldúltan beront a lakásba két kislányáért, majd céltalan autós száguldásba kezd. Nem nehéz összefüggést találni a férfi zavart viselkedése, valamint a rendőrségi hírek között. A kocsi lesodródik az útról, utasai sértetlenül kászálódnak ki belőle. Az erdő mélyén házikóra bukkannak – Jancsi és Juliska-utánérzésünk támad, amit a folytatás tovább táplál. Az elkeseredett lépésre készülő apát váratlan fordulattal végleg kiiktatják, a két csöppség pedig ott marad egyedül az erdő közepén – vélhetően egy gonosz boszorkánnyal.

A-spine-chilling-still-from-the-film-Mama.jpgÖt év múlva találnak rájuk ugyanitt, élve, ám teljesen elvadult állapotban.  Victoria (Megan Charpentier) meglepően hamar visszailleszkedik, Lily, a kisebbik (Isabelle Nelisse) viszont később is kizárólag az ágy alatt hajlandó aludni. Nagybátyjuk, Lucas (Nikolaj Costen-Waldau, másodszor) veszi őket magához, de csak úgy kaphatja meg a gyámságot, ha barátnőjével, a punkrocker Annabellel együtt (Jessica Chastain) beköltözik egy irdatlan nagy, üresen álló házba. Ez az épület biztosít immár stílusos hátteret a sűrűsödő parajelenségekhez. A lányokat pszichológus vizsgálja (Daniel Kash), miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a titokzatos szellemlény („Mama”), aki a kunyhóban táplálta őket, továbbra sem tágít mellőlük; meglehetősen nyomasztó a jelenléte a hatalmas házban. El kell ismerni, Muschietti ért az atmoszférateremtéshez, különösen jól használja ki az üres terek feszültségkeltő hatását. Kár, hogy nem bízik magában eléggé: habár szimpla telefoncsörgéssel képes a nézőben szívritmuszavart előidézni, mégis nyakló nélkül bombáz a különböző hangeffektekkel.

A szakértők élvezettel leltározhatják a kliséket, szép számmal akad belőlük. Önmagában nem baj, ha egy műfajfilm jól bevált panelekből építkezik, kérdés, hogy sikerül-e eredetiséget csempészni az unalomig ismerős mozzanatokba. A rendező igyekszik: míves képi világot alkot, híven del Toro szelleméhez; rögtön az elején felirattal figyelmeztet, hogy mesemondásra készül („Hol volt, hol nem, volt…”), ennek megfelelően színezi, szűri, stilizálja képeit, gondosan ügyelve a kompozícióra. A mesei keret aztán ki is merül ennyiben (plusz a prológus Grimm-allúziói), ettől függetlenül a látvány színvonalát csaknem végig sikerül fenntartania.

A külsőségek mellett hasonló gondot fordít a tartalomra. Jelképes centrum, az anyaság motívuma köré építi fel történetét. A lányok édesanyja már az előzményekben meghal, az erdei ház kísértete az ő szerepét veszi át. Miután Lucast baleset éri, a gyerekekkel járó összes gond és felelősség barátnőjére, Annabelre szakad. A sűrűn tetovált, feketére lakkozott körmű leányzó legfőbb gondja a basszusgitár, túlságosan messziről ordít róla, mennyire nincs kész az anyaszerepre (fantáziátlan dramaturgia). Az alkotó jellemfejlődési ív felrajzolására törekszik, amit ilyen felületesen odaskiccelt karakter esetében csak jelzésszerűen képes megoldani. Minél közelebb kerül Annabel a lányokhoz, annál féltékenyebb lesz rá a Mama, Annabel egyre bátrabb, egyre több veszélyt vállal értük; a benne zajló érzelmi folyamatokról ellenben semmilyen képet nem kapunk. A gyerekekért folytatott küzdelem a finálé teátrális kötélhúzásában csúcsosodik ki.

Nikolaj-Coster-Waldau-Jessica-Chastain-Megan-Charpentier-and-Isabelle-Nélisse-in-Mama-2013-Movie-Image-600x324.jpgA gyerekszereplők tisztességesen teljesítenek (Victoria kimondottan meggyőző), a felnőtt színészek kifogástalanok, de mindez kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a szüzsé hibáit vagy az egyéb ügyetlenségeket. Mondanom sem kell, a hősök kivétel nélkül éjszaka keresik fel a legrémesebb helyszíneket felderítés céljából (erdő vagy kísértetjárta ház), az utolsó jelenetet ráadásul kiugró sziklaszirt ormán balettozzák végig, égnek csavarodó, kopár fa mellett, természetesen éjjel. Ostoba közhelyek, amelyek láttán a néző legfeljebb bosszankodást érez, ha néha – a zaj miatt – be is húzza a nyakát. De felesleges efféle apróságokba belekötni, ha a feszültséget egy légkalapács brutalitásával zúzza szét a „Mama” megjelenése. A groteszk mozgású, lobogó hajú, vézna figura illúzióromboló (a CGI-trükk mögött színész rejtőzik (Javier Botet)). Ehhez képest túl sokat mutatják, a végére már a többiekkel egyenrangú szereplővé lép elő. Egy kísértet tartós szerepeltetése nem feltétlenül vágja tönkre a hatást – erre éppen az Ördöggerinc a legjobb példa – ezúttal azonban jobban jártunk volna, ha Javier Botet a szekrényben marad.

Sajnos van még lejjebb is. A finálét nézve végképp érthetetlen, mi történt del Toróval. Tíz percen keresztül él vissza türelmünkkel a nyúlós-könnyes befejezés. Kommerszbe fordul a látványvilág, giccsbe a történet, és már csak azt várjuk, mikor lesz végre vége. (5/10)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr225357978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.