saját szoba

film

Cronos (1993)

2013. április 07. 00:02 - wim

 

Legutóbb a Martin kapcsán ötlött fel bennem, milyen méltatlanul kevés szó esik Guillermo del Toro legelső játékfilmjéről. Vámpíros ritkaságok között feltétlenül megérdemel egy posztot.

cronos.jpgA mexikói rendezőt manapság egyre többet foglalkoztatják Hollywoodban, igazán értékes műveit mégsem a nagyközönségnek szánt szuperprodukciók között kell keresni. Különleges fantáziája azokban a spanyol nyelvű alkotásaiban teljesedett ki, melyek elkészítésében nem a producerek ízlésére kellett tekintettel lennie, hanem a saját feje után mehetett. Ilyen a Faun labirintusa, vagy még inkább az Ördöggerinc – és a Cronos. Tulajdonképpen az Ördöggerinc volt Del Toro legelső forgatókönyve, amit akkor még (kicsinyes formalitások miatt) nem tudott megvalósítani. A több éves érlelés biztosan nem vált kárára, de tény, hogy a helyette elsőfilmmé előlépett Cronos sem nevezhető korai szárnypróbálgatásnak. Kiforrott, hamisítatlan del Toro-mű, teljes fényükben ragyognak benne azóta már védjegyévé vált témák, motívumok, sőt olyan kedvelt színészeivel is itt dolgozik először együtt, mint Ron Perlman vagy Federico Luppi, nem beszélve Guillermo Navarro operatőrről.

A Cronos, a görög időisten nevét viselő tárgy a történet elején, egy XVI. századi alkimista műhelyében születik meg: aranyszínű, szkarabeuszra emlékeztető, míves kis szerkezet. Használóját (értsd: aki vérével táplálja), az örökkévalósággal ajándékozza meg. 400 év múlva a mester egy összeomlott épület romjai között leli halálát, csúnya sebbel a mellkasán.  A kincset hatvan év elteltével fedezi fel újra Jesus Gris (Federico Luppi) régiségkereskedő a boltjában, egy angyalszobor talapzatába rejtve. Kíváncsian beindítja a gépezetet, és alig tud szabadulni a tenyerébe mélyedő acélkarmoktól. Később furcsán kezdi magát érezni. Gyötrő nyugtalanságát egyedül az csillapítja, ha ismételten átadhatja magát a titokzatos fémrovar fájdalmas és gyönyörteli harapásának. Mialatt először enged a kísértésnek, a sötét lépcsőfordulón a Miatyánk szavait mormolja; lelke mélyén tisztában van vele, hogy tiltott gyümölcsöt ízlel. Másnapra láthatóan megfiatalodik, és – ő nem tudja, de a néző hamar rájön – a vámpírizmus jellemző tünetei kezdenek rajta kiütközni. Zavarja a napfény, továbbá ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába a vér láttán.

Szépek Guillermo Navarro barnásvörös tónusú képei, az antik bútorok, angyalszobrok, órák alkotta csendélet. Szép a címbéli, vérengző szerkezet is – finom, cizellált, akár egy valódi rovar. Ha működésbe lendül, közelről látjuk, hogyan forognak belsejében az aranyló fogaskerekek; a vörös lüktetés centrumában nyugszik a titokzatos bogár, a gépezet lelke.

Van még valaki, aki tud a Cronos létezéséről: Dieter de la Guardía (Claudio Brook), a rákban haldokló milliomos. Világtól elzárt lakosztályában, egy gyárépület legfelső emeletén csak abban bízik, hogy unokaöccse, Angel (Ron Perlman) megszerzi és elhozza neki a csodálatos masinát. Angel, vélhetően busás örökség várományosa, semmitől sem riad vissza a cél érdekében (és hogy a nagybácsi ne nyaggassa tovább). A gyilkosságtól sem, bár ez édeskevés a vámpírrá vált régiségkereskedővel szemben. Jesus Grist nem teszi boldoggá a halhatatlanság, hiszen az a történet egy meghatározott pontjától kezdve inkább az élőhalott létre kezd hasonlítani. Ezt a benyomást erősíti a bevillanó filmidézetek sora is. Mintha Frankenstein fiát látnánk, ahogy megérkezik egykori otthonába; unokája, Aurora a padlásra vezeti, ahol a nappali fény elől úgy zárul rá a babatároló láda teteje, mint Drakulára a koporsófedél. Szó sincs azonban grófi eleganciáról, a hátralévő időben leginkább vedlő zombira emlékeztet. Miután saját temetése után a szakadó esőben hazavánszorog, teljesen nyilvánvaló, hogy nem élheti tovább a régi életét. Létezik-e számára megváltás? Csak az utolsó néhány percben tudjuk meg. (Mivel nehéz lenne úgy érdemben beszélni a filmről, hogy ne előlegezzem meg a végkifejletet, most szólok: a továbbiakban előfordulhat SPOILER.)aurora.jpeg

A sztori magva szokványos vámpírtörténet, amit líraivá old az időnek, a Cronos központi motívumának mindenre rátelepedő jelenléte. Óraketyegés, ingaütések kísérik a főcímet – a Cronos első és utolsó birtokosát az órák hangja köti össze. Nemcsak az órásmesterként dolgozó alkimista műhelyét, de a régiségboltot is betölti az időmérők kongása, zakatolása. A repedezett angyalszobrok között a mulandóság szelleme bujkál. A melankolikus alaphangulat, a mitológiai, kultúrtörténeti párhuzamok gazdag hálózatával együtthatva, mélységet ad az amúgy szimpla históriának. Angel, Aurora, Jesus – a főbb szereplők neve szimbolikus értelmű. Az angyal eleve az egész filmen végigvonuló jelkép, a földhözragadt Angel esetében a névadás eléggé ironikus, éppen neki van a legkevesebb köze a transzcendenciához. Aurora viszont annál érdekesebb figura. Nem intézném el annyival, hogy Del Toro felnőtt gyerekhőseinek prototípusa, vagy hogy megelőlegezi a Faun labirintusának Opheliáját. Szimbolikus karakter (Aurora a hajnal istennőjének római neve), gyermeki mosolya ellenére mindentudónak látszik, semmi sem zökkenti ki nyugalmából. Egész idő alatt egyszer szólal meg, a legvégén; akkor azonban egyetlen szavával visszahívja nagyapját az emberi világba.

Jesus Gris sorsában fausti vonásokat fedezhetünk fel (örök fiatalságot nyer, végül a szeretet váltja meg), bár ő nem annyira tudatosan adja oda magát a gonosznak. Nem keresi a halhatatlanságot, a véletlen folytán hullik az ölébe, és attól kezdve, hogy először szembesül vele a maga kietlen valóságában, csupán szenvedést okoz. A szerkezet csak a halál árnyékában szűkölő lelkeket vonzza delejesen, mint La Guardíát. Neki eleve hiányzik az életéből minden emberi melegség. Nem is él, csak vegetál – ha úgy vesszük, ő is élőhalott. „Lakosztálya” az elmúlás bizarr temploma. A hosszú csarnokban kétoldalt felfüggesztett, nejlonba csomagolt angyalszobrok, a falon festmények helyett röntgenfelvételek sorakoznak. Az elfüggönyözött ágyban (a szentélyben) pedig egy haldokló teste.

A test feltűnően fókuszba kerül a film folyamán, egy idő után már mi is a boncmester szemével tekintünk rá. Romlandó matéria, ami nem érdemel kíméletet - nem is kímélik. Az ínyencek émelyítően naturalista mozzanatokban gyönyörködhetnek, és itt nem kimondottan az erőszakos jelenetekre gondolok, abból nincs túl sok; kevesebb is elég ahhoz, hogy összeszoruljon a gyomrunk. Az undorító, felkavaró részletek Del Torónál egyfajta bizarr esztétika jegyében kifinomult szépséggel társulnak. Mint amikor a főszereplő klakkban-frakkban hasal a férfivécé padlóján, hogy az odacsöppent vért felnyalja.

nagytemplom.jpg

Amikor legmélyebb a sötétség, közel a hajnal. Megtörténik a fordulat (hadd ne áruljam el a részleteket), és az utolsó, költői szekvenciában az oszló-foszló test apoteózisa. A befejezés: az emberi élet végső stációja, Jesus Gris a halottas ágyon. Új bőrével csecsemőként hat. A következő pillanatban már Mantegna Halott Krisztusának pózában látjuk, majd a környezet fokozatosan egy polgári szoba enteriőrjévé szelídül. Itt nyeri el igazi értelmét Jesus Gris beszélő neve. Hiszen a halandóságot, emberi sorsot újra magára vevő „Sötét” („Szürke”) Jézus nem más, mint a tér és idő keresztjére szögezett ember. (8/10)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr595204789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.