2005-ben nagy médiavisszhangot váltott ki az a moldovai kolostorban történt eset, amikor egy fiatal nő ördögűzés során életét vesztette. A szertartást végző papot és a segédkező apácákat börtönbüntetésre ítélték, a történtekről később könyv és színdarab készült. Ezt a botrányos históriát dolgozza fel legújabb filmjében Christian Mungiu.
A rendező nevét 2007-ben ismerhette meg a világ, amikor 4 hónap, 3 hét, 2 nap című munkájával elnyerte az Arany Pálmát. Nemcsak a név számíthatott újdonságnak a cannes-i közönség előtt, de az a sötét korszak is, a késői Ceausescu-éra, melynek áporodott levegőjébe az alkotás révén beleszagolhattak. Az újabb mű tavaly ismét aratott Cannes-ban, A dombokon túl két főszereplője elhozta a legjobb női alakítás díját, és a rendező sajátkezű forgatókönyvét is kitüntették. A történet ezúttal a
A huszonéves Alina (Cristina Flutur) látogatóba érkezik barátnőjéhez, Voichitához (Cosmina Stratan) az aprócska kolostorba. Barátságuk még az árvaházban kezdődött, ahol mindketten felnőttek. Alina egy darabig külföldön dolgozott, most azért tért vissza, hogy magával vigye Voichitát, ő azonban jól érzi magát a nővérek között. A közösséget vezető pap is világosan a tudtára adja: ha elhagyja a rendházat, többé nem térhet vissza. Amikor a kétségtelenül labilis, nyugtalan Alina látja, hogy nem viheti magával kedves társát, kitör rajta a hisztéria. A kórházban felismerik rajta a skizofrénia tüneteit, de érdemben nem foglalkoznak vele. Zsúfoltságra hivatkozva kiengedik, mondván, jobb lesz neki a zárdában. A zavarodott lány megpróbál ugyan beilleszkedni, hogy barátnője közelében lehessen, de kiszámíthatatlan viselkedésével egyre jobban megrémíti a félénk apácákat. A következő botrány alkalmával a pap úgy dönt, megpróbálja kiimádkozni belőle a gonoszt.
Dombtetőn fekszik a klastrom, meglátogatása felér egy időutazással. Néhány apáca és egy pap él itt középkori viszonyok között; áram nincs, a nők fejében az egyházi tanok babonás tévhitekkel keverednek. A kék tréningruhájában közéjük toppanó Alina nemcsak megjelenésével, de egész lényével kirí a talpig feketében járó bentlakók közül. A barátnők elejtett szavaiból igen szoros múltbéli kapcsolat sejlik, több is, mint barátság. A vendég lány heves, minden mást kizáró ragaszkodása egy szenvedélyes szerelmesé – vagy inkább egy vízbefúló kétségbeesett kapaszkodása. Nem akar tudomást venni az érzések, a körülmények változásáról. Voichita az árvaházi évek után otthonra, családra talált a zárdában, immár el sem tudná képzelni, hogy végleg elhagyja.
Pedig nincs ebben a helyben semmi otthonos; a sötét, kékes-feketébe játszó belső enteriőrök és a fakó, hideg-szürke külsők egyformán dermesztőek. Hosszú snittekben, zene nélkül, lassú léptekkel araszol előre a cselekmény. Az időtartamhoz képest nem sok minden történik ebben a két és fél órában, jobbára csak monoton hétköznapi tevékenységek peregnek, mégsincs okunk unatkozni. Nem a zárdai vérmérséklet, hanem a kívülről jött Alina adja meg az események dinamikáját, a puszta jelenlétével egyre fokozódó feszültséget teremtve. Miután a kórház lerázza magáról, és az őt korábban befogadó család sem vállalja tovább, a rendház lakói úgy érzik, rájuk hárul a probléma megoldása, meg is kísérlik ezt, a maguk módján. Ne gondoljunk harcias vallási fanatikusokra: tétova, esendő emberekről van szó. A pap nehezen, hosszas mérlegelés után szánja rá magát az exorcizmusra, habár meg van győződve a lépés helyességéről. Az apácák kapkodva, riadt madárseregként veszik körül, kötözik-láncolják sebtiben összetákolt deszkakereszthez a tomboló Alinát, láthatóan maguk is megszeppenve attól, amit tesznek. Egyszerűen csak segíteni akarnak, a saját elgondolásuk szerint. Az efféle jószándéktól persze az Isten mentsen meg mindenkit.
Mungiu, az eredeti történettől eltérve, a cselekményt a húsvét előtti időszakba helyezi. Különös jelentősége van ilyenkor a bűnbánati rituálénak – erre utal a pap, amikor gyónni küldi a közéjük csöppent lányt, alaposan megzavarva ezzel törékeny lelki egyensúlyát. Ha viszont a húsvét kínálta spirituális párhuzamot tekintjük, sötét végkövetkeztetésre jutunk, mert hiába az újjászületés reménye, csak a kereszthalál valósul meg. A rendező nem foglal állást, ki tehet a lány haláláról, melyikük a bűnösebb: a hanyag egészségügyi rendszer vagy a középkori sötétségben leledző egyháziak. Mind a kettő megkapja a magáét. Beteg pszichét bűnbánattal sújtani legalább olyan gyilkos baklövés, mint túladagolni az adrenalint.
Alapvetően meghatározza a film hangulatát, hogy nagy része egy kolostor falai között játszódik. A gyertyával, petróleumlámpával megvilágított terek drámai fény-árnyékhatásokra, festői kompozíciókra nyújtanak lehetőséget. A román újhullámosokra már-már kötelezően jellemző kézikamerázás ellenére kifejezetten higgadt, klasszikus beállításokat láthatunk a közös étkezésekről, asztal körüli beszélgetésekről. Meglehet, a képek az ortodox vallásos regula ridegségét hivatottak sugározni, de ugyanannyi erővel annak puritán tisztaságát, komolyságát is közvetítik, mintegy a pap által kifejtett szlavofil gondolatok képi megjelenítéseként. Az olykor mesebeli szépségű látványvilág különösen értékessé teszi az alkotást, ám ettől még nem vész el a dokumentarista hitelesség. A hosszú, néha rögtönzés-gyanúsan spontán párbeszédek, a szereplők természetes játéka, a kamera alig érzékelhető remegése a legfixebbnek ható felvételeken is, mind-mind a voyeurködés illúziójával ajándékoz meg bennünket. Viszontlátjuk a kortárs román művekből ismerős közintézményeket is, rendőrséget, kórházat, a szintén jól ismert, sivár tárgyilagossággal megrajzolva.
Nem felhőtlen kikapcsolódás végignézni Mungiu filmjét, de megkönnyíti befogadását a lenyűgöző vizualitás, és mágnesként vonzza a tekintetet az ábrázolás természetessége. Rátapadunk, mintha a való életet lesnénk meg, bámulhatjuk egészen a végéig, míg nem kapunk egy jó adag sáros hólét éppen aktuális kémlelőnyílásunkra, a járőrkocsi szélvédőjére: elég is ennyi ebből a valóságból. (10/10)
