saját szoba

film

Martin (1976)

2013. március 09. 22:27 - wim

 

Hogy kifulladóban van-e a vámpírfilm vagy éppen most ívelt magasra, döntse el ki-ki ízlése és vérmérséklete szerint. Az Alkonyat-széria diadalmenete óta a műfaj barátai közül sokan bizonyára végleg rácsuknák a koporsófedelet a jó öreg toposzra, mondván, innen már nincs lejjebb. Nekik jót tesz egy kis múltba tekintés; de ha már alámerülünk a korábbi évtizedek termésében, ne foglalkozzunk agyonrágott, agyonidézett klasszikusokkal, akad még egyéb kincs a mélyben.

plakát.jpgGeorge Romero 1976-ban úgy gondolta, újraértelmezi a figurát. E viszonylag korai remekműve, a Martin, saját bevallása szerint a legkedvesebb munkája. Sokak szerint a legjobb is. Guillermo del Toro egyenesen a valaha készült legnagyobb vámpírfilmnek nevezte, amit ha nem is veszünk készpénznek, azért elgondolkodtató. Egy biztos: szokatlan, egyedülálló alkotás. 

Főszereplője zárkózott, kommunikációképtelen tinédzser, nagybátyja szerint viszont 84 éves vámpír. Hogy ez mennyire az öreg ködös agyszüleménye, lehetetlen eldönteni, időnként mintha a fiú maga is osztaná ezt a vélekedést. Egyvalami azonban kétségtelen: minden tettét precízen megtervező és végrehajtó sorozatgyilkossal van dolgunk, akinek a vérszívás látható élvezetet okoz.

Nyüzsgő pályaudvarról indul a történet, a 18 év körüli hős (John Amplas) felszáll a Pittsbourgh-be tartó éjszakai vonatra, és rövid várakozás után akcióba lendül. Gyerekes külsejét meghazudtolva, gondosan összeállított egységcsomagjából fecskendőt, pengét, álkulcsot vesz elő, és rutinosan betör egy lezárt fülkébe. A jó előre kiszemelt, magányos női utast elkábítja, levetkőzteti, majd miután maga is levetkőzött, hozzásimul tehetetlen áldozatához, és kéjjel szürcsöli a nő felvágott csuklójából permetező vért. Dolga végeztével akkurátusan feltakarít, a helyszínt úgy rendezi, hogy öngyilkosság látszatát keltse.  Az első tíz perc a film legvéresebb képsora, úgyhogy aki csak elmetszett artériák, fröcskölő vér és ziháló birkózások érzéki látványában leli kedvét, ezután ki is kapcsolhatja a készüléket, a folytatás nem fogja kielégíteni. Hősünket a pittsbourgh-i állomáson fehér öltönyös, idős úr várja, Tateh Cuda, a nagybácsi (Lincoln Maazel). A fiú, aki rejtélyes okokból elveszítette családját, ezentúl őnála fog lakni. A házban mindenütt feszületek, fokhagymafüzérek lógnak, megérkezéskor Cuda mindjárt a lényegre tér. Nosferatunak szólítja kuzinját, és közli vele: előbb megszabadítja a lelkét, majd elpusztítja. Martin szeretné, ha rokonként, és nem szörnyszülöttként kezelnék a családban. Próbál beilleszkedni, de tapasztalatai hatására egyre inkább kiábrándul. Egyetlen társasága a telefon: egy rádiós talksow-t hív rendszeresen „Gróf” álnéven, itt beszéli ki problémáit, kalandjairól mesél, és bár a műsorvezető hallhatóan bolondot csinál belőle, a hallgatók körében valóságos sztár lesz. Egyetlen, kudarcba fulladt kapcsolata után végleg úgy dönt, jobb, ha nem merül bele az emberi játszmákba. „Az emberekkel a legnehezebb” – vonja le a következtetést a talkshowban, állítva, a vámpírsághoz nő sem kell. Marad a vér. Csillapítja időnként feltörő kínzó hiányérzetét, pótolja a szexet, az emberi kapcsolatokat. Mint a drog – nem lehet nem észrevenni a nyilvánvaló párhuzamot, amire a film következetesen rájátszik.

Születése determinálta-e vámpírtevékenységre 84 évvel ezelőtt vagy maga jutott erre az elhatározásra? A mindvégig megválaszolatlan kérdés a misztikum leheletnyi patinájával vonja be a történetet, de a lényeget nem érinti. Modern vámpírral van dolgunk, mítosz és ragadozó szemfogak nélkül, tűvel, pengével. Nem hat rá a feszület, dühödten harapja a nyers fokhagymát, és nem ijed meg a saját tükörképétől. Többször is hangoztatja, „nincs varázslat”. A vámpírizmus lehetőségét nem tagadja, csak a köré szőtt évszázados hókuszpókuszokat. Még inkább nyomatékosítja a tézist, hogy a plébános szerepében Romero személyesen fejti ki: nem hisz az olyan régimódi babonákban, mint a démonok vagy az ördögűzés. Ennél jóval szemléletesebb variációja a témának az a korai némafilmek modorában készült bravúros pantomimjelenet, ahol Martin vámpírmaskarában rémiszti halálra nagybátyját.  „Ez csak jelmez” – köpi ki végül műanyagfogait a reszkető öreg előtt; a gesztusértékű közjáték látványosan a süllyesztőbe löki az avítt figurát. 

Martin5.JPGNemcsak a fenti jelenet bontja meg a hagyományos történetmesélés szövetét. Lépten-nyomon jelzésekbe botlunk, miszerint nem kell mindent véresen komolyan venni. Elég, ha Cuda elrajzolt karakterét nézzük; nem mondanám, hogy ilyen önelégült, ostoba vén majom nem is létezik, de a téveszméihez való mániákus ragaszkodás, és ahogyan Martinnal (el)bánik, egyértelmű sarkítás. Sorra próbálja unokaöccsén a hagyományos vámpírűző kellékeket, és amikor csődöt mondanak, olyan csalódott arcot vág, mint a gyerek, akitől elvették a játékát. Romero annyira könnyeden, ráadásul annyi humorral stilizál, hogy öröm nézni, egyre inkább megerősítve abbeli hitünket, hogy szimpla horrorfilm helyett általánosabb érvényű példázatot készül formálni.

A cselekmény fő vonalát visszatérő fekete-fehér felvételek szakítják meg, amikről nem lehet eldönteni, fantáziaképek-e vagy flashbackek a főhős életének korábbi szakaszából. Mindig az aktuálisan futó eseményekhez kapcsolódnak, a címszereplő hódításait mutatják, üldözőket, ördögűzést. Mintha egy az egyben régi némafilmekből vágták volna ki őket, helyenként egészen konkrétan utalva Murnau Nosferatujára és a Frankensteinre A német expresszionizmus stíluseszközeire és tárgyi környezetére az alulról vett, ferde beállításokban, a tapéta mintázatában, kacskaringós lépcsőkben is ráismerhetünk  – ha valaki veszi a fáradságot, kedvére elemezgetheti. Nem is árt figyelnünk a képekre, mivel a rendező (az említett irányzattal összhangban) sokat bíz az ikonográfiára. Hisz nem véletlen, ha a főszereplőt olyan gyakran látjuk szűk folyosók falai közé szorítva vagy korlát rácsai mögül kitekinteni, mint ahogy az sem, hogy ha kint az utcán sétál, imbolygó kézikamerás felvételek közvetítik valóságérzékelését. Cuda fehér öltözéke tiszta irónia, ugyancsak Murnau mester szellemét idézi; habár maga a megtestesült emberi butaság, a pokolfajzattal szemben ő lenne itt a „jó” oldal képviselője.    

martinLG01.jpgHa csak egyetlen zombifilmjét láttuk is, már ismerhetjük Romero társadalombíráló elhivatottságát. A Martin minden ízében a visszásságokat kifigurázó parabola, mintha a vámpirtéma csak ürügy lenne a rendezőnek egy kiadós társadalomkritikához. Egy problémás kamasz beilleszkedési kudarcát kísérjük figyelemmel, egyszersmind az ő szemével pillantunk az álmos kisváros polgáraira, és kénytelenek vagyunk belátni, egyetlen egészséges példa sincs a környezetében. Az emberi kapcsolatok szintjén mindenütt csődöt, képmutatást tapasztal. Viszonyba bonyolódik a nála idősebb Mrs. Santinivel, egy magányos háziasszonnyal (Elyane Nadeau), de rövid együttlétüknek véget vet a boldogtalan nő öngyilkossága. Egy zsákmányszerző kiruccanása alkalmával házasságtörésbe botlik; a jól sikerült epizód meglehetősen görbe tükröt tart a tisztes polgárok elé. A srác abban a hitben tör be a kiszemelt lakásba, hogy a férj üzleti úton van, ám meglepetésére az asszonyt a szeretőjével találja. Hihetetlenül abszurd a jelenet, a párt jobban zavarja a lebukás, mint a betörő jelenléte. Miközben a fenyegető veszedelem ott áll az ajtóban, az a legnagyobb problémájuk, kit hívhatnának segítségül – nehogy kitörjön a botrány.

Ez a beteg, defektes társadalom szeretné hősünket a maga képére formálni. Mivel nem tudja, elpusztítja. A befejezés tartogat még egy zseniális, mélységesen cinikus fintort, amit nem mondok el – hátha valaki kedvet kap rá, és megnézi a filmet. Ehhez egyelőre szükséges némi nyelvtudás, de ez még nem ok arra, hogy ne vegyünk róla tudomást. Többet érdemel. (9/10)

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr55124755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.