saját szoba

film

Caesarnak meg kell halnia (2012)

2012. december 14. 23:34 - wim

 

Az idén Paolo és Vittorio Taviani alkotása kapta a Berlinale fődíját. Mivel az Ezüst Medvét Fliegauf Bence hozhatta haza, valamelyest érthető módon elfeledkeztünk róla, hogy volt ott egy Arany Medve is. Pedig aki mindkét munkát látta, kénytelen elismerni, hogy Tavianiék megérdemelték a győzelmet.

mustdie_a.jpgAz idős rendezőpáros fél évre bevette magát a legnagyobb olasz börtön, a Rebibbia falai közé, ahol a kiemelt biztonságú szakasz foglyai (gyilkosok, csempészek, drogkereskedők) tanulják be és adják elő Shakespeare Julius Caesarját. A bemutató színes képei keretbe foglalják az odáig vezető út fekete-fehér kockáit. A film a kerettől eltekintve szinte kizárólag a próbákat mutatja, időben előre haladva követi a történetet, mely a végére egésszé áll össze. Pontosan dokumentálja az előadás születését, ám az alkotók addig gyúrták az anyagot, míg egyedülálló Shakespeare-adaptációt kerekítettek ki belőle. A végeredmény félúton van dokumentumfilm és dráma között, de semmiképp se gondoljunk valami unalmas szocio-drámára, a Caesar egy játékfilm izgalmát kínálja. Még akkor is, ha jóformán alig tartalmaz más szöveget, mint a Julius Caesarét.

Egy sodró erejű casting-jelenet  alig öt perc elteltével máris a vászon (monitor) elé szögez – nem is akarunk onnan elmozdulni, míg a fennmaradó bő egy óra le nem pereg, hadd láthassuk minél tovább ezeket az arcokat. A szereplők nem mind újoncok, a színjátszásnak az intézményben hagyománya van, és az előadást rendező Fabio Cavalli is évek óta dolgozik elítéltekkel. Kivételes érzékkel osztja ki a szerepeket. Caesar karakteréhez aligha találni alkalmasabb figurát, mint Giovanni Arcuriét, a sejthetően parancsoláshoz szokott ex-drogkereskedőét. A produkció központi alakja a tehetséges Sasa StrianoBrutus szerepével kel és fekszik,  valósággal belebújik az idealista összeesküvő bőrébe. Ő az egyetlen, aki már szabad emberként vesz részt a forgatáson; szabadulása után színésznek állt, egyebek mellett Matteo Garrone 2008-as Gomorrájában látható. Emlékezetes Cosimo Rega, a lompos, tréningruhás egykori camorra-tag Cassiusa is, nem kevésbé a szívbe markoló végszó, amit  az utolsó jelenetben intéz hozzánk.

Telitalálatnak bizonyult a darabválasztás, merthogy Shakespeare tragédiáját a társulat tagjai többszörösen is brutus-cassio.jpgmagukénak érezhetik. Túl azon, hogy római tárgyú, vagyis saját történelmük egy fejezetét dolgozza föl, a cselekmény csupa olyan téma körül forog (hatalom, árulás, gyilkosság, becsület), amikkel ezek az emberek életük korábbi szakaszában testközelbe kerülhettek. Mindennek tetejébe a szöveg személyes emlékeket ébreszt bennük, hasonlóságokat fedeznek fel a történet egyes mozzanatai és saját sorsuk között. Utóbbi már nyilván a véletlen műve, de a körülményeknek ez a szerencsés összjátéka olyan tökéletes azonosulást tesz lehetővé, hogy néha egybecsúszik valóság és szerep. A párhuzamot hivatott erősíteni a színhely megválasztása is: a színházteremben renoválás miatt nem próbálhatnak, így a stáb birtokba veszi az egész Rebibbiát. Játszanak cellában, folyosón, udvaron, mindennapjaik színterébe ágyazva ezzel az eseményeket. Maguk a szereplők is többször felhívják a figyelmet a sztori aktualitására, és miközben a fogház terein életre keltik, kimondatlanul a levegőben lóg egy másik olvasat lehetősége, gondoljunk csak a rabok között közismerten fennálló hierarchiára, valamint az ezzel járó konfliktusokra.

Caesar-Must-Die-review.jpgA résztvevők profi színészi alakítást nyújtanak, sőt annál többet: az ő szájukból minden másként hangzik, mint egy hivatásos színészéből. Magukévá teszik, bekebelezik Shakespeare darabját, melynek sorai az ő valós helyzetükre reflektálnak. Valódi indulatok parázslanak és lobbannak lángra; la libertà – a szó úgy süvít ebben a közegben, mint egy elhajított utcakő. Tavianiék nem titkolt szándéka ráirányítani a figyelmet a büntetés-végrehajtási intézetekben élők sorsára. A színjátszás kalandja átmenetileg kiemeli a foglyokat ebből a környezetből, ráébreszti őket a művészet nagyszerűségére, csak hogy utána még elviselhetetlenebbnek érezzék a rájuk csapódó cellaajtót. Ez az ellentét vezérmotívumként az egész filmen végigvonul. Van egy kis régimódi didaxis a „mondanivaló” hangsúlyozásában – ha valamit fel lehet neki róni, talán ez az egyetlen gyengéje. Vagy még ez sem. Tavianiékat általában a neorealizmussal kapcsolják össze, ebből a munkájukból is jól látszik, hogy mélyen gyökereznek a hagyományban. Fekete-fehér képeik puritán tisztasága, eszköztelensége, a kompozíciók, a megvilágítás a régi olasz mestereket idézik (számomra a külső felvételek például Pasolinit még ha ő nem is neorealista), de még a plánozás, sőt a patetikus zenehasználat is. Innen nézve nem is érezni a pátoszt, netán oktató szándékot, a kifogásolható felhangok belesimulnak a megidézett hangulatba. A 80-as éveikben járó rendezőpáros szikár, erőteljes Caesar-filmmel ajándékozott meg bennünket, melyet nem is annyira a megformálás egyedisége, mint a benne szereplők teljesítménye avat kivételes élménnyé. Érdemes megnézni. (9/10)

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr434965723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.