saját szoba

film

Tudod, hogy van ez, Jézus…/ Jesus, du weisst… (2003)

2012. november 27. 20:25 - wim


Ulrich Seidl-t (Házi kedvencek, Kánikula, Import/Export) sokan csak botrányfilmesként azonosítják, ami bizonyos szempontból érthető, hiszen provokatív, helyenként pornográf munkáiban nincs tekintettel a tabukra és konvenciókra, inkább felrúgni szereti őket. Élvezettel keresgél a jóléti osztrák társadalom rejtett zugaiban, sötét lakótelepi fertályokban, és amit onnan előás, azzal nem kellemes szembesülni.

Bármennyire kedvére való is, szimpla polgárpukkasztásnál azért többre törekszik; vérbeli dokumentumfilmesként kíméletlen, éles fénnyel világít meg életeket, sorsokat. Bepillanthatunk magányos özvegyek, elfekvőben vegetáló öregek vagy a külföldi munkavállalók életébe, készített már filmet nagyvárosi állattartókról, fotómodellekről; ezúttal a hivők kerültek figyelme célkeresztjébe.

Munkásságának ismeretében megbocsátható, ha az ember már a cím hallatán provokációt sejt, de előérzetünk ez esetben nem válik be. Még az a sokatmondó apróság se tévesszen meg, hogy állítólag ez John Waters egyik legkedvesebb külföldi filmje. Az alkotás teljesen szalonképes, mi több, a keresztény felekezetek számára is elfogadható. Pedig rendezőnk nem tagadja meg önmagát, választott tárgyát a tőle megszokott szenvtelen precizitással veszi szemügyre, a snitteket zavarba ejtően rendezi össze és ellenpontozza, legfeljebb modelljei nem a nála már többször megtapasztalt lelki-érzelmi sivatagból kerülnek ki. Imádkozó emberek állnak a figyelem középpontjában, akikkel (beállítottságunktól függően) legfeljebb azért nem tudunk azonosulni, mert hivők, problémáikra nem evilági dimenziókban próbálnak megoldást találni. Akinek ez ellenszenves, bizonyára mindazt, amit tapasztal, szánalmasnak találja – a másik oldal pedig felemelőnek.

maxresdefault_1.jpg

 „Nem a katolikus egyház képmutatását vagy merevségét, neurózisát vagy bigottságát, nem is a giccsességét akartam megmutatni. Ami érdekelt: az emberek meghitt imája Istenhez.”

Meglesni az ember bensőséges Istenhez fordulását, harmadik félként belekapcsolódva, pusztán csak visszatükrözni, anélkül, hogy az intimitás sérülne, nem könnyű vállalkozás. A beszélőknek el kell fogadnia a kamera állandó jelenlétét (ez bármilyen nehéznek tűnik is, nem lehetetlen), másrészt nekünk, nézőknek ugyancsak meg kell szoknunk a voyeur-pozíciót, hogy fenntartás nélkül élvezhessük a legintimebb és a legszemérmetlenebb műfaj, ima és kibeszélőshow zavarba ejtő keveredését. Ha a végeredményt tekintjük, a kísérlet sikerült, hála a szereplőknek, akik önmagukat adják, a kamerától függetlenedve, megdöbbentő hitelességgel.

A rendezőtől megszokott irritáló felütésben köszönetnyilvánítások, ajánlások, hangzanak el, értelemszerűen a címbéli isteni személy felé. Egzaltált nő hadar szentképet idéző pózban, félredöntött fejjel; elegáns férfi szónokol tanáros gesztusokkal hatalmas rózsaablak tövében, halk szavú hölgy rebeg imát üdvözült mosollyal. Mintegy másfél percbe sűrítve kapjuk mindazon sztereotípiákat, amik a legtöbb emberben ellenérzést keltenek, ha hivőkről, katolicizmusról van szó. A folytatás némileg másfelé vezet. Hat személy kitárulkozásának lehetünk tanúi egymást váltva, különböző templomokban. Öltönyös úr feszeng az oltár előtt, egy gátlásos kamaszfiú titkos képzelgéseiről vall, megfáradt családanya pakisztáni férjére és a tévéműsorokra panaszkodik, a nyugdíjas asszonyság bosszút forral hűtlen élettársa ellen, egy szerelmespár két tagja pedig kapcsolatuk jövőjét latolgatja.

Bizalmas vallomások hangzanak el a jótékony félhomályban, és noha a légkör gyóntatószékre emlékeztet, nemcsak bűnökről esik szó. A különös diskurzusban, ahol a megszólított mindvégig hallgat, a kérdező nem kap választ (mert nincs is?), vagy válaszol magának. Mégis, ezek az emberek olyan közvetlenül társalognak Jézussal, mint egyetlen, a hétköznapokban hiányzó bizalmasukkal. A magával elégedetlen kamasz hosszan részletezi, miként festene Old Shatterhandként, az idős nő lehetséges bosszústratégiákat mérlegel, Jézusra mintegy cinkosként tekintve. Ám az ellensnittek merev szentképeket, mozdulatlan feszületeket mutatnak. Jézus nincs itt, nem felel, sugallják a beállítások. Ennek ellenére, a megszólalókat figyelve érezzük, valakihez beszélnek: ezt tükrözik az arcok, érezteti a hanghordozás.  

jesus-2.jpg

Seidl állásfoglalása nehezen érhető tetten. A kamera lecövekel és bambán bámul, mint az utcáról templomba tévedt turista.  Ezek a hosszan kitartott beállítások a rendező egyéb munkáira is jellemzőek: olyan szenvtelenül koncentrál tárgyára, hogy az valósággal légüres térbe kerül. Hogy mégis hogyan vélekedik minderről, kiolvasható a sorok közül. Mivel többségében állóképekkel dolgozik, hangsúlyt kapnak a feltűnően szimmetrikus kompozíciók. Kétélű eljárás, mert jóllehet, az efféle alakzatok alapvetően az egyensúlyt, a rendet képviselik, itt vegyes érzelmeket válthatnak ki. Tekinthetjük az örök rend és nyugalom kifejeződésének – melynek ha valaki részévé válik (szépen belekomponálva, mint az ábrák mutatják), nyilván pozitívan éli meg. A kívülállóban viszont, éppen kívülállása folytán, nem biztos, hogy a harmónia érzetét kelti, inkább ellenszenvet; számára nem több rideg, színpadias külsőségnél. Jellemzőek a kép legaljára komponált figurák vagy csoportok is, a felettük lévő hatalmas tér már-már összelapítja őket. A groteszk látvány megint csak az értetlen, netán ellenséges outsider-szemszög érzetét erősíti. Mindenki mást érezhet ki belőle, gúnyt avagy finom iróniát. A megszólalások közé ékelt vágóképek profán asszociációkkal ellenpontozzák a hallottakat, vagy éppen kegyes illusztrációként szolgálnak, ugyancsak a fentiek szellemében. Jézus kereszten feszülő izmai, félmeztelen korpusza után egészen más relációban, az uszodában tűnik fel az emberi test, vagy a rózsafüzér „vérrel verejtékezett” szavaira az edzőteremben izzadó kamasz képe rímel. Ha valaki maró szarkazmust vél mindebből kiolvasni, nincs igaza, hiszen ezzel zárójelbe tennénk az egyes vallomások mélységesen emberi tartalmát. Nyilvánvaló persze, hogy nem vehetünk szó szerint minden egyes pillanatot, a szereplőkkel sem egyformán rokonszenvezünk, de  kétségtelen, hogy a rendező fenntartásai ellenére sem utasítja el őket. Biztos csak a kétely, az eldöntetlenség, egyik snitt kioltja a másikat.

jesus-3.jpg

Életek, sorsok rajzolódnak ki a monológokból, az önvizsgálat néha egészen mélyről hoz felszínre sebeket, fájó mulasztásokat. Nagy utat tehetünk meg a szereplőkkel együtt: családi feszültségektől kezdve kamaszkori nyüglődéseken át nyomasztó dilemmákig, katartikus erejű kérdésfeltevésekig. A beszélőkre létező kapcsolataik ellenére is ráveti árnyékát a seidli univerzum egyik alappillére, a magány. Az űrt, amit szeretteik nem képesek betölteni, hitükkel ellensúlyozzák. Bár ennyire azért nem egyszerű a helyzet. Számukra a vallás nem szimplán pénzbedobó automatként működő „szeretetpótlék”, hiszen mint látható, tele vannak megválaszolatlan kérdésekkel. Magányuk nem pusztán a nagyvárosi emberé, hanem "az" emberé, akinek, legyen az hivő vagy hitetlen,  „…végül is egyedül kell elmennie…”  – hiába ostromolja kérdéseivel az égieket, a válasz, mint tudjuk, odaát van. Látjuk a film végén a hálószobaablakban álló idős asszonyt, amint légszomjjal küzdve, szorongva bámul kifelé, éppen miránk. Majd kórus, fölzeng a halleluja.  (9/10)

 

 

 

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr994920795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.