saját szoba

film

Red White & Blue (2010)

2012. november 27. 20:21 - wim

 

Hazai mozikban ugyan nem játszották, a célközönség egy része azért így is hozzáférhetett, ha nagyon akarta. Pszichológiai mélység és vadállati durvaság meghökkentő elegyét ígéri az előzetes, a film ehhez képest mégis csalódást okozhat a horror-rajongóknak, mert az említett összetevők aránya furcsán alakul. A Red White and Blue nem kifejezetten horrorfilm, érzékeny gyomrúaknak ettől függetlenül a legszigorúbban ellenjavallt.

A történetben három zűrös, problémákkal terhes élet fonódik össze. Erica afféle éjjeli lepke, aki minden éjjel más férfira száll, komolyabb emberi kapcsolata nincs, otthon magányosan gubbaszt. Egy éjszakai portyáján cserkészi be Frankie-t, a kezdő rockzenészt, akinek. szintén megvan a maga keresztje: két próba között rákbeteg anyjáért aggódik. Időközben az anya gyógyulni látszik, ám ekkor a fiúnak kell szembesülnie saját végességével és egyéb elkeserítő tényekkel. Nate, a harmadik szál, Erica zárkózott munkatársa szintén magányosan él. Különös, magának való fickó, nem tudni, alkalmas-e egyáltalán társas kapcsolatra; gyerekkorában állatkínzással szórakozott, és hogy mivé nőtte ki magát, csak sejthető. Kitüntetéssel leszerelt iraki veterán, aki bevallottan titkolja életének egy fejezetét. Ő és Erica, e két láthatóan meggyötört, árva lélek, félve, tapogatózva közelednek egymás felé, míg a két magány végül egymásra talál.

RWBSTILL1.jpg

Hogy a sztori nem csendes boldogsággal fog végződni, az sejthető. Még akkor is, ha nem ismerjük a plakátot, esetleg a zsigeri brutalitással kecsegtető trailert. Vagy ha nem tudjuk, hogy Simon Rumley előző munkája (The Living And the Dead, 2006) meglehetősen nyomasztó horror. Amit a játékidő több mint háromnegyedében látunk, első ránézésre inkább drámára emlékeztet. Visszafogott tempóban egymást követő pillanatfelvételek, jórészt hétköznapi történések kevés beszéddel, mindez egy dokumentumfilm szenvtelenségével tálalva. Nincs különösebb esemény, a szereplők jobbára csak jönnek, mennek, napi teendőiket végzik. Igen komótos léptekkel haladunk a bonyodalom felé, csakhogy a feszültség ott lapul a jelenségek mögött, elejétől fogva. Érezni ezt már a bevezető képsoroknál, hol a hosszas némajátékot nyugtalanító zongoraszólam festi alá: az eredeti hang teljes hiánya, a tompán derengő vörös tónusok miatt az egész jelenetsor valószerűtlen. Szinte felüdülés megérkezni a nappali világosságba, de továbbra is hosszú percek telnek el, míg végre emberi hangot hallunk. A rendező a későbbiekben is gondoskodik róla, hogy a kezdeti nyomasztó hangulat ne szívódjon fel nyomtalanul. Zene legfeljebb a cselekmény részeként hangzik fel, és mivel kevés a dialógus, a hangsávot többnyire tevékenységek zajai, zörejek töltik ki. Mindezek tetejébe újra meg újra sötéten mélázó közeliket kapunk Ericáról, melyek sejtetik, valami nagyon nincs rendben körülötte.

Habár Nate személyisége sokkal nyugtalanítóbb, afféle időzített bomba, a detonációt végül mégis a lány idézi elő. Régi sérelméért a maga módján vesz elégtételt boldog-boldogtalanon, beindítva ezzel az erőszakos események láncreakcióját. Minden bosszú újabbat generál, Nate fellépésével aztán elszabadul a pokol. A több mint egy órája lassan folydogáló dráma felgyorsul, és az utolsó húsz percben a beígért horror veszi át a terepet. A finálé - az előzményekhez képest valóságos akciófilm - mindent bepótol, amit addig a közönség vérszomjasabbik fele hiányolhatott. Horror, rape and revenge - kinek mi tetszik -, bestiális kegyetlenséggel fűszerezve. Mégsincs stílustörés, részint mivel a feszültségkeltés különböző eszközei már jó előre sejteni engedtek valami hasonló végkifejletet, másrészt a befejezés, bármilyen durva események tarkítják is, igazából visszafogottnak mondható. A rendező biztos kézzel tartja a gyeplőt, úgy és annyit mutat a brutalitásból, hogy a filmre nem lehet egyértelműen ráadni a horror címkét, a borzalmak jó része a nézői fantáziában egészül ki. Ez így is van rendjén, hiszen Nate könyörtelensége olyan mértékű, hogy annak leplezetlen bemutatása felborítaná a film kényes egyensúlyát. Így, oda-odalesve is kapunk éppen eleget (hajaj!). A cimkézésnek (lásd IMDb) egyetlen értelme legfeljebb a gyengébb idegzetűek távol tartása lehet. Ezen túl azonban fölösleges erőlködnünk, Rumley igazi függetlenfilmes, juszt sem hagyja magát skatulyába tuszkolni. 

red-white-and-blue.jpgHa jobban szemügyre vesszük, mi is zajlik itt tulajdonképpen, láthatjuk, hogy a horror ebben az esetben inkább eszköz, mint cél. Az amerikai hadsereg egykori profi vallatótisztje egyszemélyes bosszúhadjáratot visz véghez, melynek során hátborzongató leleményességgel gyötri, gyilkolja áldozatait. Ráadásul mindezt valóságos szakmai büszkeséggel, sőt küldetéstudattal teszi, igazságosztó dühe válogatás nélkül sújt bűnösre, bűntelenre. Mellénye hátán eközben ott virítanak a csillagok és sávok (red, white and blue), hogy a vak is lássa. A címbéli három szín egyértelmű utalás a lobogóra, melynek égisze alatt Rumley alkotása született, és amely a film során mindenhol a szemünkbe ötlik, ahol csak valami említésre méltó történik. A brit rendező első amerikai filmje társadalmi-politikai állásfoglalásnak tekinthető. Többé-kevésbé kedvenc műfajának keretein belül juttatja kifejezésre véleményét az amerikai hadsereg kétes szerepléseiről, de a társadalom is megkapja a magáét. Nem véletlenül időzik olyan hosszasan a karakterek ügyes-bajos dolgainál. A finálé szörnyűségei mind innen szivárognak elő, a figurák múltjában és jelenében ott kavarog családi és egyéb erőszak, AIDS és szexuális szabadosság. A történet azt sejteti, ebben a közegben az agresszió a legjobb szándék ellenére is elkerülhetetlen szükségszerűség. A boldogulás reménye egy pillanat alatt elhamvad az erőszak felcsapó lángjában – a jóság feléledő szikrája semmivé lesz, mint a tűzre vetett fénykép, és mint a nem túl optimista zárlat sugallja, marad a sötétség.

Tartalmát tekintve nyomasztó film, ennek ellenére, bármilyen furcsán hangzik, friss, szinte könnyed, ez elsősorban kitűnő ritmusának, az alkotók remek arányérzékének köszönhető. Másik erőssége a jó színészválasztás: Amanda Fuller nem egy ismert arc, ami meggyőző játékán túl még autentikusabbá teszi karakterét. Noah Taylor pedig egyértelműen uralja a vásznat; jelenlétének súlya van, baljós figurája jó darabig kísérthet még az emlékezetünkben.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr784919011

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.