saját szoba

film

No, megállj csak! / Ну, погоди! (1969-2006) - egy híján ötven

2018. június 14. 00:56 - wim

1969. június 14-én kezdték sugározni aNu págágyí”-t, minden idők legsikeresebb szovjet rajzfilmsorozatát. Közel húsz éven keresztül ment (egész pontosan 1986-ig, a Farkas hangját adó Anatolij Papanov haláláig). A példátlan népszerűség miatt 2005-ben újraélesztették a szériát; új szinkronnal és 20 újabb epizóddal futott még egy évig, sokak örömére. Ez az a mese, amiben egy hosszú hajú, trapéznadrágos farkas üldözi a nyulacskát. Először még azért, hogy megegye, később már csak úgy, bosszúból, A nyúl persze mindig kifog rajta, és a végén állandó elemként felhangzik a rekedt kiáltás: Nu zájec, nu págágyí!

sajat-3farkas.jpg

A Farkas és a Nyúl kalandjainak nálunk is megvan a rajongótábora, főleg az idősebbek körében, akik még a tévéből ismerik. Az ifjabbak DVD-n, sőt képeskönyvben is találkozhattak vele - szülője válogatja. Gyerekeim rég kinőttek a mesevideókból, de még mindig fülig ér a szájuk, ha meglátják a Farkast a képernyőn. Viszont azóta sem tudják feldolgozni, miért ezt néztük az erőszakosnak mondott Tom és Jerry, helyett, mikor itt a főszereplő egy deviáns, láncdohányos huligán; csúfot űz a rendőrségből, kombájnnal kergeti a Nyulat, és reflexből behúz egyet a kacsának.

Bár nyilvánvaló a hasonlóság (mindegyik úgynevezett „hajszasorozat”), a No megállj csak alkotóinak szeme előtt nem épp a Tom és Jerry példája lebegett, hiszen azt akkor még nem is látták; tény viszont, hogy 1935 után (első Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál) évtizedekig a Disney volt az etalon a szovjet rajzfilmkészítésben. Még Eizensteint is elvarázsolták a stúdió plasztikus karakterei. Nem beszélve a politikáról, az animációs film ugyanis kedvelt szovjet propagandaeszköz volt.

sajat-macska.jpg

Csakhogy a propaganda itt teljesen az ellenkezőjére fordul - kész rejtély, hogyan engedte át annak idején a filmet a cenzúra. A rózsaszín inges, hosszú hajú Farkas az „élősködő”, nyugatmajmoló értelmiségi figuráját testesíti meg, vagyis ő az osztályellenség. Ám a karakter olyan életszerűre (és szórakoztatóra) sikeredett, hogy egyből sztárrá vált. Már csak az kellett volna, hogy Viszockij legyen a szinkronhangja, ahogy tervezték. A politikailag éppen csak megtűrt énekestől az utolsó pillanatban vették el a szerepet - nem csoda, a korabeli közönségnek már így is elég áthallásos volt a figura.

Az eredeti leosztás szerint a Nyúl a jó gyerek, a tisztes polgár. Mellesleg kimondottan idegesítő, izgága jószág, aki ha teheti, borsot tör a Farkas orra alá. Ezeket a karaktereket legfeljebb a gyerekek érezhették fekete-fehérnek. Ahogy egyszerű melósok beszélnek róluk egy anekdota szerint, jól mutatja, hogyan látta őket a néplélek: „A Farkas a testvérünk, egy munkás fickó, mint te meg én, a Nyúl pedig egy besúgó ügynök." 

sajat-strand.jpg

A nyúl amúgy az orosz mesékben gyakran bátor és pimasz szereplő, aki előszeretettel űz csúfot a hatalom képviselőjéből (rendszerint az oroszlánból). Tíz-egynéhány éve leadtak pár emlékezetes, ötvenes évekbeli rajzfilmet a Duna tévén; egyikben a buliból tökrészegen (!) hazafelé tartó tapsifüles akad össze az oroszlánnal, a másikban megint csak a rafinált nyúl szedi rá az ostoba és hiú despotát, hogy megmentse a többi állatot. Már e nehéz időkben készült sztorikban is feltűnik az a merészség, amivel később a No megállj csak készítői cibálják a pártvezetés jelképes bajuszát.

Ami késik, nem múlik, végül mégiscsak lecsapott a törvény szigora: 2012. szeptemberétől az új orosz médiaszabályozás a késő esti műsorsávba száműzte a sorozatot, mondván, hogy káros az ifjúságra (na igen, a bagó meg a pia). El lehet képzelni a felháborodást - és az ezzel járó mémeket. Nem tudom, mostanra változott-e az orosz műsorpolitika, de az biztos, hogy a nézők lelkesedése azóta sem lanyhul. 2014-ben egy ottani felmérés szerint a széria még mindig első helyen állt a kedvenc mesefilmek listáján. Jövőre meglátjuk (ha megérjük), hol tart ötven év után. Szülőknek és csemetéknek nyugodt lélekkel ajánlom.  

19 komment

Sosem voltál itt / You were never really here (2017)

2018. június 01. 00:43 - wim

Joaquin Phoenix tavaly Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját kapta ezért a filmért, ami bőven elég ahhoz, hogy látni akarjuk - tökmindegy, miről szól. Azóta várom. Most végre megérkezett, de mégsem érzek akkora lelkesedést.

sosemv-2.jpg

Pedig minden együtt van. Szép képek, emlékezetes kompozíciók, Phoenix játéka hibátlan, az elbeszélés szűkszavú (a forgatókönyvet is díjazták), és Joe Bini vágó sem ad ki a kezéből fércmunkát (húsz éve dolgozik együtt Werner Herzoggal). Próbálom összeszedni, miért nem szerettem Lynne Ramsay moziját. Félreértés ne essék: akad rajta szeretni való is.

Eleve lehangoló história, mocskos világba merít alá, igaz, ennek nincs köze a minőséghez. Ahogy a rendező korábbi munkái (Patkányfogó, Morvern Callar, Beszélnünk kell Kevinről) sem matinédarabok, úgy a Sosem voltál itt megtekintéséhez is kell némi mazochizmus. Különösen kellemetlenné teszi az élményt, hogy a film egészen a traumatizált főszereplőre fókuszál: az ő érzékelését követi, az ő pszichéje - és fizikuma - tölti ki a teret, egy teljesen szétesett figuráé (háborús veterán, volt FBI-ügynök), aki már önmagát sem képes elviselni.

Joe a felütésben épp egy nejlonzacskóval fojtogatja magát. Később is előszeretettel űz hasonló játékokat; nem mintha mostani „szabadúszó” munkája nem tartogatna elég halálközeli élményt. A férfi ugyanis bérgyilkos. Ehhez képest viszont példás türelemmel, gyengédséggel gondoskodik idős anyjáról - az egyetlenről, aki az élethez köti. Feje tömve a múlt kísérteteivel, a bevillanó emlékek gyerekkori vagy szolgálatban szerzett megrázkódtatásokat idéznek. Ám a pokol nemcsak odabent van. Az a bizonyos eső azóta sem mosta tisztára az utcákat; dúl az erőszak, gátlástalanság, korrupció. Hősünk feladata egy politikus tizenéves lányának (Ekaterina Samsonov) kiszabadítása egy luxusbordélyból. Csakhogy a végrehajtás során kelepcébe kerül - és elszabadul a káosz. Joe-t már csak a bosszú hajtja. A sztori mégis megváltástörténet: pokoljárástól megbocsátáson át a szabadulásig.

sosemv-3.jpg

A Biblia már az első percben a kukában landol – innen indulunk (szájbarágás, de erre még visszatérünk). A testközelbe tolakodó szuperplánok szinte fizikailag éreztetik a férfira nehezedő teher (önnön személyisége) súlyát. Jelenléte, közérzete mindenre rátelepszik, ehhez képest a cselekmény jócskán háttérbe szorul. Az elbeszélés tele van lyukakkal, flashbackek törik szét a linearitást, sok az elvarratlan szál, és elenyésző információnk van a többi szereplőről. A beszéd minimális, főként a képekre hagyatkozhatunk, ezek azonban inkább érzéseket továbbítanak, mint történetet. A leszűkített képkivágások bizonytalanságban tartanak: elégetett fotó, véres kalapács, letakart füstjelző – lehet találgatni, mi zajlott a szobában. Az erőszak így sokszor kívül reked a látómezőnkön, de sose bánjuk. Joe eléggé durva dolgokra képes.

A nyomasztó, kellemetlen összhatást Jonny Grenwood (Radiohead) zseniálisan idegtépő soundtrack-je koronázza meg, a zenei hatások utcazajjal keverednek vagy a tévéműsor fecsegésével. Vagy egy atonálisnak csöppet sem mondható, negédes sláger idézi hátborzongatóan az eltiport ártatlanságot. Maga a sztori több ponton és szembetűnően hasonlít /utal más filmekére (Taxisofőr, Léon, a profi, Drive - csak néhány példa); nem tudom, mennyire ludas ebben az alapmű, Jonathan Ames regénye, de mindegy is. Fogadjuk el, hogy nem annyira az események a fontosak, mint a hozzájuk való viszonyulás - valamint a személy, akinek a tudatán mindez átszűrődik.

sosemv-1.jpg

Phoenix szuggerál, mint egy óriáskígyó, fölösleges túlragozni: ezt a filmet őmiatta kell látni. Az elliptikus, képi benyomásokra alapozó előadásmód ugyancsak rokonszenves, bár ez már valószínűleg kevesebbeknek. Kimondottan utáltam viszont, ahogy ezt a szikár, sallangmentes elbeszélést holmi didaktikus rendezői szándék alig észrevehetően a pátosz, az érzelmesség irányába tolja. Nem mindig tetten érhetően, de annál zavaróbban. Kár érte. Többen így is nagy műnek, a rendezőnő legjobb, legkiforrottabb munkájának tartják – ezt már ki-ki döntse el maga. Nekem nem lett a kedvencem. J. Phoenix meg eddig is az volt. 7/10

Szólj hozzá!

Virágos megsemmisülés - Expedíció / Annihilation (2018)

2018. május 10. 22:37 - wim

Talán meteor csapódott a világítótoronyba - nem tudni, mi volt a jelenség -, a vidéket azóta szappanbuborék-szerű hártya takarja, amely mögött burjánzik valami. És terjed; lassan, de biztosan, miközben minden élő organizmust átalakít maga körül. A hely hasonló a Sztalker Zónájához, csak ezt úgy hívják, hogy a „Csillámlás”.

annihilation-1.jpg

Alex Garland (Ex Machina) filmjének nemcsak sztorija, hanem filozofikus hangvétele is tudatosan Tarkovszkijt idézi. Itt azonban nincs szó belassult, spirituális utazásról; ha törekvés szintjén érezhető is, kevésbé jellemző az a fajta elmélyült, meditatív hozzáállás. Akár a kevésbé kalandos Érkezés is eszünkbe juthat róla. Az Expedíció ráérős tempójú sci-fi-thriller; egyik percben elmereng, a másikban horror-elemekkel sokkol (a „sokkolást” tessék komolyan venni, néha tényleg gyomor kell hozzá). Ugyan nem éri el az Ex Machina színvonalát, sok benne a klisé, de még így is van saját egyénisége. Egyébként irodalmi adaptáció, a rendező Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötetét dolgozta fel.

A fent jellemzett X-térségbe számos osztagot beküldtek eddig, és csupán egyetlen ember tért vissza közülük, teljesen kikészülve: a főszereplő, Lena férje. Útra kész az új csapat, ezúttal kizárólag nőkből áll: négy tudós, továbbá egy mentőstiszt. Velük tart a biológus Lena is (Natalie Portman); reméli, megtudja, mi történt odabent a férjével. Felvillanó emléktöredékeiből közben egy hűtlenségi história bontakozik ki, így adódhat a kérdés, elcsitítják-e a küldetés megpróbáltatásai a nő lelkében uralkodó zűrzavart. Csakhogy a magánéleti szál sekélysége miatt a válasz is érdektelen. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy igen, az utazás átformálja hősünket, a megérkező már nem lesz azonos azzal, aki elindult. (Ezt ki-ki értse, ahogy akarja).

annihilation-armed-art--2.jpg

A különben sablonos sztorit a szaggatott, idősíkok közt ugráló elbeszélő technika dinamikussá teszi . A főszereplő kihallgatása adja a keretet, olykor személyes emlékek szakítják meg a visszaemlékezést, mozaikdarabokból kell összeraknunk a történetet. Már a film második percében kiderül, hogy a női osztagból Lenán kívül mindenki odaveszett. Ennek tudatában végignézni az expedíció elindulását kétszeresen nyomasztó, mintha a helyzet nem lenne amúgy is elég para: mintha sztalker nélkül lépnénk a Zónába.

Odabent, a Csillámlásban szeszélyesen tenyésző flóra és fauna, bizarr mutációk fogadják a behatolókat. A random génkeveredések nyomán nemcsak lélegzetelállító virágcsodák teremnek: a változások az állati - sőt emberi - génállományt sem hagyják érintetlenül. Minden mindennel vegyül ebben a szivárványos édenkertben, amelynek terjedése, úgy tűnik, feltartóztathatatlan. Meglehet, nem rosszindulatú, inkább közömbös - mint a természet, aminek működésébe az ember már annyiszor és olyan brutálisan beleavatkozott, hogy adott esetben nem lenne csoda a részéről valami hasonló ellenreakció, mint amit Jeff VanderMeer víziójában látunk.

annihilation-3.jpg

Ahogy beljebb haladnak, az amazonok félelmetes kalandokba keverednek, számuk - mint az előre látható - fogyatkozik. Rémes dolgokkal szembesülnek, és nemcsak szörnyekkel. Megjegyzem, a semleges magyar címmel sikerült törölni az eredeti sokrétűségét. Az „annihilation” ugyanis a „pusztulás”, „pusztítás” mellett egy fizikai eseményt is jelöl: „amikor egy elemi részecske az antirészecske-párjával találkozik, mindkettő megsemmisül”  Mindez kulcs lehet a látottak megértéséhez, bár ettől még bőven akadnak magyarázatra váró mozzanatok. A befejezést ennek ellenére nem mondanám különösebben rejtélyesnek - egyszerűen csak közhelyesre sikeredett.

Mondják, a film azért került a mozik helyett a Netflixre, mert a gyártók túlságosan intellektuálisnak találták. Holott semmivel sem terheli meg jobban a néző fantáziáját, mint egy átlagos sci-fi. Tény, hogy lassú és tűnődésre hajlamos, a történet mindenesetre követhető, sőt izgalmas. Kár, hogy a jól ismert sablonok közé pár bosszantó horrorklisé is belekeveredett. Tesztoszteron híján is pörögnek az akciók, emelkedik az adrenalinszint., a Csillámlás egyszerre idilli és rémisztő, a film pedig igenis szórakoztató – akinek van kedve, az meg tűnődhet rajta. (7/10)

Szólj hozzá!

Sztálin halála / The Death of Stalin (2017)

2018. március 20. 00:19 - wim

Nem tudom, történt-e hasonló eset a sztálini Szovjetunióban, mint ami a film elején látható (egy hangfelvétel, pontosabban a főtitkár kedvéért megismétlik az egész Mozart-hangversenyt), de simán el tudom képzelni. Ennél abszurdabb dolgok is megestek a személyi kultuszok félelemtől átitatott légkörében. Például az sem sokkal hihetőbb (holott tény), hogy a generalisszimusz fél napig feküdt a padlón szélütötten, összevizelt pizsamában, mire végre orvost hívtak hozzá. Előbb riasztották a pártvezetést és az állambiztonságot, orvosi ellátás pedig csak akkor kerülhetett szóba, amikor határozatképes lett a társaság.  Armando Iannuccinak illetve a szüzsé alapjául szolgáló képregény szerzőinek nem kellett különösebben kiszíneznie a valóságot - lévén a rendszer önmaga paródiája. De tudunk-e rajta nevetni?

sztalin_sajat-5.jpg

A Sztálin halálán feltétlenül, bár nem mindig érzünk rá késztetést. Tipikus angol humor: sötét és intelligens, amitől az ember nem a térdét csapkodja, hanem a fejét fogja, miközben megállapítja, hogy ez azért durva… Ami az angolos eleganciát illeti, egyáltalán nem véletlen. A rendező olasz neve ellenére született skót, a brit politikai szatíra jeles művelője; olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint az Egy kis gubanc vagy az Emmy-díjas Az alelnök című sitcom. Legfrissebb munkájában ez a fajta börleszk-szerűség bizarr kontrasztot alkot az 50-es évek szovjet miliőjével, jócskán áthallásossá is téve a szövegeket. A film történethűsége ettől még nem szenved csorbát, többnyire a valóságnak megfelelően mutatja az eseményeket, és csöppet sem túloz.

A cselekmény a diktátor váratlan halála utáni hatalmi versengést ábrázolja. A főszereplők a párt-és államvezetés nagykutyái, egytől egyig ismert (és hírhedt) történelmi személyek: Hruscsov, Berija, Molotov, Malenkov és társaik. Sztálin még meg sem halt, Berija máris kezébe veszi az irányítást – és a széfben rejlő titkos iratokat. Sajátos politikai balett kezdődik, kapkodhatjuk a fejünket, ha követni akarjuk. Nem biztos, hogy sikerül.  A résztvevők óvatosan kerülgetik egymást, helyezkednek, szövetkeznek, keresztbe tesznek; a cél az utódlás megkaparintása. Papíron Malenkov (Jeffrey Tambor) a befutó, csakhogy Berija (Simon Russell Beale) gátlástalanul tör előre, és a ravasz Hruscsovra (Steve Buscemi) is oda kell figyelni.

sztalin_sajat-4.jpg

Iannucci fekete bohózata nem a rendszer bűneit bagatellizálja: a gúnyolódás célpontja az embertelen hatalmi gépezet döntéshozóinak impotenciája, elképesztő kicsinyessége és korlátoltsága. A bagázs már látványnak sem utolsó; csupa elrajzolt karikatúra, méghozzá parádés szereposztásban. A mafla Malenkov mintha egy szovjet némafilmből lépett volna elő, Steve Buscemi eszméletlenül jó a dörzsölt Hruscsov szerepében, Berija kedélyes és félelmetes. (Azt sem hittem volna, hogy Michael Palint Pilátus után egyszer még Molotovként fogom viszontlátni.) A komédia mellett a tragédia is teret kap, napi rutin szintjén villannak fel a rendszer rémtettei: az NKVD vallatópincéje, politikai gyilkosságok, elhurcolások. Helyenként gyilkos iróniával tálalva, máskor azonban kizökkentenek ezek a képek, nehéz velük mit kezdeni egy szatíra kontextusában. 

Hogy az oroszoknál és néhány szovjet utódállamban betiltották a vetítést, ékesen bizonyítja Iannucciék éleslátását és filmjük aktualitását. Kicsit egyenetlen, de rém szórakoztató mozi; gyors pörgése és az információk töménysége miatt második nézésre valószínűleg még többet mond. Egyszer azonban mindenképpen ajánlott. (8/10)

3 komment

Brutál metál: The Devil’s Candy (2015)

2018. március 11. 22:40 - wim

Hogy micsoda az ördög cukorkája, arra csak a vége felé kapunk (eléggé bizarr) magyarázatot, de nem kell rá sokat várni, az egész film nincs másfél órás. Az ausztrál Sean Byrne második rendezése egyedi változat egy agyonkoptatott horror-témára. Noha két évvel korábbi,  szélesebb közönség elé csak tavaly tavasszal jutott ki, év végén aztán a legtöbb „best of” listára fölkerült. A soundtracket a Metallica, Pantera, Slayer és más, hasonló stílusú zenekarok neve fémjelzi, a film pedig időnként egy (jobbfajta) sátán-metál klipre emlékeztet. Rockerek előnyben!

coverlg-sajat_1.jpg

A történet az „elátkozott ház”, „ördögi megszállottság” motívumokat fonja egybe némi fausti szállal. Sötét éjszaka indul, előttünk az a bizonyos ház, valahol Texasban. Földmélyi zúgás-mormogás tölti be a teret, az ágyban nagydarab kopasz fickó fülel (Pruitt Taylor Vince) – a hangok bizonyára az ő fejében szólnak. Már fenn is van, kezében gitár (Gibson Flying V), maxra tolja az erősítőt, és a falon lógó feszület előtt a húrokba csap. Hangosan játszik, hogy elnyomja a duruzsolást. (A gonosz amúgy egy drone-metál szám révén nyilatkozik meg, magyarul (!), Csihar Attila, a Sunn O))) énekesének szakavatott tolmácsolásában). A jelenet groteszk, elsőre akár viccesnek tűnhet, csakhogy lezajlik még egy s más a házban, ami egyértelműen kijelöli a sztori csapásirányát, és amitől a falon egyből fejre áll a kereszt.

Tovább
Szólj hozzá!

Hatalmas kis hazugságok – első évad / Big Little Lies (2017)

2018. március 01. 23:31 - wim

Kimaradt az életemből a Szex és New York, akárcsak a Született feleségek, általában bizalmatlan vagyok az olyan filmekkel szemben, amelyeknek három-négy szupernő/szuperfeleség áll a középpontjában. Így eleinte Jean-Marc Vallée hétrészes minisorozatától is tartottam (Hatalmas kis hazugságok” – micsoda affektálás…). Bár a rendező neve minőséget ígér, mégiscsak három nő a főszereplő (Nicole Kidman, Reese Whiterspoon, Shailene Woodley), plusz még kettő (Laura Dern és Zoë Kravitz). Gyönyörűek, gazdagok, az égvilágon semmi dolguk, csak a gyereknevelés. A helyszín kaliforniai kisváros az óceán partján; luxuslakások, szép autók, fényűzés.

cq5dam_web_1200.png

Senkit sem áltatok: a karakterek, a fordulatok és az egész gazdag kertvárosi közeg egy szappanoperát idéz. Jó darabig csak az tartott a tévé előtt, hogy megtudjam, mi lesz a vége, hisz fényévekre van tőlem ez a világ. Ám az irritálóan tökéletes felszín hamar felfeslik; itt is, ott is egyre több gondosan leplezett titokra derül fény, az előbukkanó problémák pedig már csöppet sem szappanoperásak. Egészen komoly kérdések kerülnek terítékre a párkapcsolatokról, gyereknevelésről, a nők karrierépítéséről - hitelesen, életszerűen.

Tovább
Szólj hozzá!

Jólét / Good Time (2017)

2018. február 19. 09:40 - wim

Amatőr bankrablók, szerencsétlen lúzerek hányattatásai – a Jólét nem egy tipikus szajréfilm. Legalább annyira dráma is (erős társadalomkritikai töltettel), de azért rendesen pörög. Unatkozni nem fogunk rajta, legfeljebb lehangol. Mert a cím merő irónia: a sztori láttán inkább az az érzésünk, hogy ennél elcseszettebben már nem is mehetnének a dolgok.

good-time-trailer-700x300.png

Nyomasztó, lecsúszott világot mutat a Safdie-fivérek (Ben és Joshua) alkotása, egy testvérpár történetén keresztül. Nick, a fiatalabb szellemi fogyatékos; bántó szuperplánban nézünk először a szemébe, miközben egy terapeuta nyaggatja. A fiú végül zavarában sírva fakad. Ekkor ront be a bátyja, Connie (Robert Pattinson), hogy magával vigye – bankot rabolni.

Tovább
Szólj hozzá!

Lucky (2017)

2018. január 22. 10:34 - wim

Lucky elmúlt kilencven, láncdohányos, se felesége, se gyereke (legalábbis nem tud róla), és egykor a haditengerészetnél szolgált. Akárcsak filmbéli megtestesítője, Harry Dean Stanton. Az életrajzi párhuzamokkal, utalásokkal megtűzdelt film ugyanis részben Harry Dean Stantonról szól.  Másrészt pedig többről. Egy öregemberről, aki rádöbben, hogy az út végéhez ért. Szomorú tény, hogy a történet nem sokkal a forgatás után a valóságban, a színész tavaly szeptemberi halálával végleg lezárult.

2254183c-aa1f-11e7-a2b8-b2866db13065-780x323.jpg

Lucky napjai egyformák: cigaretta, reggeli torna, sőt a kettő együtt, kávé a megszokott helyen, tévé, keresztrejtvény, este a törzskocsma. Mindenhová követjük lassú lépteit ebben a határvidéki porfészekben. A sivatag karnyújtásnyira van (mint a Párizs, Texasban, Stanton emlékezetes filmjében harminc évvel ezelőtt); a kaktuszok tövében teknősbéka vánszorog. Gazdája, Howard, akit David Lynch alakít meghatóan (Stanton vele forgatott a legtöbbet), szintén az említett bár törzsvendége. Szegény öreg Howard (bizony, Lynch is túl van már a hetvenen) teljesen összetört kedvence szökése miatt. Luckynak nincsen se kutyája, se macskája, de legalább korához képest makkegészséges. Emellett mogorva, kötekedő fickó; olykor még jó ismerőseivel is, akikkel rendre együtt tölti az estéit. Beszélgetnek lélekről, barátságról, az elveszett teknősről és hasonlókról.

Tovább
Szólj hozzá!

Egy szent szarvas meggyilkolása / The Killing of a Sacred Deer (2017)

2018. január 04. 10:05 - wim

Sokak szerint az év legjobbja, de ennek megítéléséhez még egy csomó filmet látnom kellene. A listázás eleve szubjektív, de ha már itt tartunk, nekem a Paterson az idei kedvencem. Ami azonban Yorgos Lanthimos darabját illeti, okkal dicsérik. Eredetileg nem is akartam írni róla, éppen elegen foglalkoztak már vele - és most tessék, itt van. Nem hagyja nyugodni az embert.

Lanthimoszra eleve muszáj odafigyelni: aki esetleg látta A homárt, de főleg a Kutyafogat, alighanem kerülni fogja a rendező összes további munkáját, ám ha mégsem (gondolom, ez a kisebbik tábor), akkor viszont egyet sem fog kihagyni. Ezeknek a filmeknek különös ismertetőjegyük, hogy a gyönyörű képek, a remek zenehasználat ellenére is kényelmetlen érzést okoznak a nézőnek. Kiborítóak. Ez alól az Egy szent szarvas… sem kivétel.

deer-3.jpg

Mindenekelőtt a címet tisztázzuk, kizárólag a látottak alapján ugyanis nehéz volna megfejteni. Görög mítoszra utal: az a bizonyos szarvas Artemisz szent állata volt, melyet Agamemnón király ejtett el oktalan módon, magára vonva így az istennő haragját. Artemisz kiengesztelésére a királynak végül saját leányát, Iphigeneiát kellett feláldoznia. Innen már könnyen beazonosíthatjuk, hogy ez az oktalan és öntelt Agamemnón a mi esetünkben Steven Murphy, a jól menő szívsebész (Colin Farrell). Felesége (Nicole Kidman) szintén orvos, van két szép gyerekük, egy fiú és egy lány. Látszólag ideális család, fényűző, már-már kastély méretű lakás, csupaüveg szuperkórház munkahely. Látszólag minden tökéletes, mégsem vonz ez az érzelemmentes, steril jólét, sőt van benne valami kimondottan nyugtalanító.

Tovább
Szólj hozzá!
Címkék: 9/10

Rögtönzött szerelem / The Big Sick (2017)

2017. december 17. 16:29 - wim

A magyar cím aligha tett volna kíváncsivá erre a love-storyra, no meg a cselekmény is valószerűtlenül regényes, de ne dőljünk be a látszatnak: meg kell nézni, és egyből látjuk, hogy a film egyáltalán nem csöpögős. Ellenkezőleg. Humorral oldja fel az érzelmesebb pillanatokat, ami pedig a regényességet illeti, Kumail Nanjiani stand-up komikus állítólag valóban így jött össze a feleségével, Emily V.Gordonnal, amint azt a Rögtönzött szerelem mutatja.

big_sick_5_courtesy_of_amazon_studios.jpg

Egymásra találásuk történetéből írták a forgatókönyvet, Kumail Nanjiani (Szilícium-völgy) még el is játssza benne tíz évvel azelőtti önmagát, Michael Showalter rendezésében.  A végeredmény egy meglehetősen szabálytalan romantikus komédia lett, amely csak nyomokban tartja magát a műfaji keretekhez. Nem kevés időt szán a (kezdő) standuposok világának bemutatására, és az a körülmény sem mondható éppen tipikusnak, hogy a fiú a lány helyett annak szüleivel tölti a játékidő legnagyobb részét.

Tovább
Szólj hozzá!
Címkék: vígjáték 7/10