saját szoba

film

Egy szent szarvas meggyilkolása / The Killing of a Sacred Deer (2017)

2018. január 04. 10:05 - wim

Sokak szerint az év legjobbja, de ennek megítéléséhez még egy csomó filmet látnom kellene. A listázás eleve szubjektív, de ha már itt tartunk, nekem a Paterson az idei kedvencem. Ami azonban Yorgos Lanthimos darabját illeti, okkal dicsérik. Eredetileg nem is akartam írni róla, éppen elegen foglalkoztak már vele - és most tessék, itt van. Nem hagyja nyugodni az embert.

Lanthimoszra eleve muszáj odafigyelni: aki esetleg látta A homárt, de főleg a Kutyafogat, alighanem kerülni fogja a rendező összes további munkáját, ám ha mégsem (gondolom, ez a kisebbik tábor), akkor viszont egyet sem fog kihagyni. Ezeknek a filmeknek különös ismertetőjegyük, hogy a gyönyörű képek, a remek zenehasználat ellenére is kényelmetlen érzést okoznak a nézőnek. Kiborítóak. Ez alól az Egy szent szarvas… sem kivétel.

deer-3.jpg

Mindenekelőtt a címet tisztázzuk, kizárólag a látottak alapján ugyanis nehéz volna megfejteni. Görög mítoszra utal: az a bizonyos szarvas Artemisz szent állata volt, melyet Agamemnón király ejtett el oktalan módon, magára vonva így az istennő haragját. Artemisz kiengesztelésére a királynak végül saját leányát, Iphigeneiát kellett feláldoznia. Innen már könnyen beazonosíthatjuk, hogy ez az oktalan és öntelt Agamemnón a mi esetünkben Steven Murphy, a jól menő szívsebész (Colin Farrell). Felesége (Nicole Kidman) szintén orvos, van két szép gyerekük, egy fiú és egy lány. Látszólag ideális család, fényűző, már-már kastély méretű lakás, csupaüveg szuperkórház munkahely. Látszólag minden tökéletes, mégsem vonz ez az érzelemmentes, steril jólét, sőt van benne valami kimondottan nyugtalanító.

Steven időnként összefut egy fura kamaszfiúval, Martinnal (Barry Keoghan); megajándékozza, sétálnak, beszélgetnek. Lassan megsejtjük, hogy a srác apjának halála a férfi lelkén szárad, legalábbis a fiú így gondolja. Az orvos - szánalomból vagy rossz lelkiismerete szavára - apránként egyre szorosabbra zárja kapcsolatukat. Meghívja otthonába, bemutatja a családnak, mígnem egy nap, miután a kisebbik gyerekkel különös dolog történik, Martin szárazon közli Stevennel, hogyan fog hamarosan meglakolni azért a bizonyos régi bűnéért. Életért életet – valakit most az övéi közül is meg kell ölnie.

deer-2.jpg

Az orvos persze képtelen elfogadni ezt az agyrémet. Tagadja bűnösségét, lerázza magáról a felelősséget. Márpedig, mint azt az ábra mutatja, senki sem dughatja homokba a fejét tetteinek következményei elől. Amelyek Steven Murphy esetében kifejezetten brutálisak és megdöbbentőek.

A feszültség egyre elviselhetetlenebb, minden pillanatban valami szörnyűség bekövetkeztét várjuk, és noha kevés az explicit erőszak, az összhatás elképesztően kegyetlen. A mindig jókor megszólaló, zseniálisan idegborzoló zene pedig ha lehet, még tovább rontja a közérzetünket.

Bármennyire szorul azonban a hurok, Steven doktor nem akar tudomást venni róla; racionális kapaszkodókat keres, holott már régen átfordult az egész valami időtlen irracionalitásba. Nem egyértelmű, tényleg az orvos okozta-e egykori páciense halálát (én hajlok arra, hogy igen), de nagyképű magabiztossága miatt, amivel tévedhetetlennek véli magát (lásd: hübrisz), megérett rá, hogy helyre tegyék. Olyan dolgokkal kell szembesülnie, amelyeket sem felfogni, sem irányítani nem tud. Sokatmondó, ha összehasonlítjuk a kezdő és záró jelenetet: Mindkét helyen (a film két kiemelt pontján) keresztény egyházi zene szól, de míg a nyitányban a sebész mindenhatóként, élet-halál uraként jelenik meg szívműtét után, áhítatos kórusmuzsikával övezve, a befejezésben újra felhangzó szakrális dallam már a kontrasztot erősíti, alatta csak egy riadt, zavarodott embert látunk.

deer-1.jpg

Mi köze mindehhez Martinnak? A srác egyszerre taszító és karizmatikus, de nem gonosz. Csak közömbös - mint a végzet, amelyet képvisel. Nem lehet meghatni könnyekkel vagy fenyegetéssel, hiszen ez nem az ő személyes bosszúja. Ha az eredeti mítoszt (vagy Euripidész Iphigeneia-drámáját) tekintjük, ő lehetne akár Artemisz, akár a jós, aki az istenek akaratát tolmácsolja. Mindkét esetben ugyanazt közvetíti: vannak törvények, ha megsérted, bűnhődsz érte. Logikusan, pogány következetességgel. Az adott végkifejlet bármilyen sokkoló is, elkerülhetetlen.

Nem arról van szó, hogy az istenek tehetetlen játékszerei lennénk; ez a nyomasztó történet inkább az emberi felelősségről szól. A hazugságok, elhallgatások durván megbosszulják magukat, és van az a mérték, amit nem szabhatunk át kényünkre-kedvünkre. Lanthimosz filmje klasszikus antik tragédia; bár modern hősünk nem képes igazán méltósággal viselni végzetét, sőt viselkedése olykor már tragikomikusnak nevezhető, a darab végén mégiscsak működésbe lép a katarzis.

Sok kérdés nyitva marad a végére, bőven lehet rajta merengeni; ezt ki-ki megteheti, ha rászánja magát a megtekintésére. Lassú, idegtépő és kellemetlen, mint egy orvosi beavatkozás. A hatás csak később érezhető. (9/10)

Szólj hozzá!
Címkék: 9/10

Rögtönzött szerelem / The Big Sick (2017)

2017. december 17. 16:29 - wim

A magyar cím aligha tett volna kíváncsivá erre a love-storyra, no meg a cselekmény is valószerűtlenül regényes, de ne dőljünk be a látszatnak: meg kell nézni, és egyből látjuk, hogy a film egyáltalán nem csöpögős. Ellenkezőleg. Humorral oldja fel az érzelmesebb pillanatokat, ami pedig a regényességet illeti, Kumail Nanjiani stand-up komikus állítólag valóban így jött össze a feleségével, Emily V.Gordonnal, amint azt a Rögtönzött szerelem mutatja.

big_sick_5_courtesy_of_amazon_studios.jpg

Egymásra találásuk történetéből írták a forgatókönyvet, Kumail Nanjiani (Szilícium-völgy) még el is játssza benne tíz évvel azelőtti önmagát, Michael Showalter rendezésében.  A végeredmény egy meglehetősen szabálytalan romantikus komédia lett, amely csak nyomokban tartja magát a műfaji keretekhez. Nem kevés időt szán a (kezdő) standuposok világának bemutatására, és az a körülmény sem mondható éppen tipikusnak, hogy a fiú a lány helyett annak szüleivel tölti a játékidő legnagyobb részét. Hősünk, aki nappal Uber-sofőr, esténként félházas sóderklubokban lép fel, egyik műsoros estjén ismerkedik össze Emilyvel (Zoe Kazan). Egyre jobban belegabalyodnak a szigorúan egyéjszakásnak induló kapcsolatba, az igazi szerelem azonban szakítás után érkezik, meglehetősen szokatlan körülmények között. Emily váratlanul megbetegszik, az orvosok gyógyulása érdekében pár napig mesterséges kómában tartják, ekkor kerül újra a képbe Kumail: amint értesül exbarátnője állapotáról, haladéktalanul a kórházban terem. Ettől kezdve minden idejét a lánynak illetve annak családjának szenteli, saját szüleit pedig faképnél hagyja, a rá váró menyasszonyjelöltekkel együtt.

A főszereplő pakisztáni származása révén a kultúrák ütközéséből fakad az egyik alapvető konfliktus.  Hagyománytisztelő családja ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy ők jelöljék ki Kumail leendő feleségét. Mókás jeleneteknek lehetünk tanúi, amikor - minimum heti rendszerességgel - beugrik hozzájuk egy-egy „véletlenül” arra járó pakisztáni hajadon. A srác nem beszél Emilynek erről a házasítási cécóról, nehogy elveszítse őt, és viszont: otthon sem említi kapcsolatát, mert fél, hogy kitagadják. Mondanom sem kell, ebből gubanc lesz. A másik ellentét azonban már generációk között feszül, az Amerikában felnőtt fiú végül kénytelen-kelletlen beismeri szüleinek, hogy képtelen azonosulni a hitükkel és hagyományaikkal. Emily felmenőivel bezzeg egyből megtalálja az összhangot. Kölcsönösen segítik egymást, az együtt töltött időnek köszönhetően Kumail nemcsak volt (és leendő) barátnőjéről, hanem önmagáról is sokat megtud.

big6_1.jpg

Ray Romano és a tüneményes Holly Hunter felejthetetlen párost alkotnak a Gardner-szülők szerepében. Az apa tétova, békés medve; oldalán a kicsi, de energikus Beth valóságos úthenger, anyai szeretettől fűtve egyforma hévvel áll ki tévedései és igaza mellett, akivel szembekerül, annak annyi.  Bevallom, a sok balfék standupos ellenére is ő volt számomra a legviccesebb, mellesleg a film legerősebb karaktere. Imádtam.  

A főszereplő Nanjiani hivatásához képest meglepően visszafogott figura, humora is a csöndesebb fajta. Színésznek eléggé lagymatag, különösen a drámai helyzetekkel nem tud mit kezdeni, de szellemessége sok esetben ellensúlyozza ezt a hiányosságot (sajnos, nem mindig). A történet során óhatatlanul előkerül a rasszizmus, az előítéletek, valamint a velük járó terroristás poénok; direkt nem lövöm le egyiket sem, kár lenne értük. A vicces-ironikus hozzáálláson túl az ügyesen alkalmazott kézikamerázás adja a film frissességét, spontaneitását, ettől lesz az egésznek valami dokuszerű, „rögtönzés” jellege. Ha már itt tartunk, mégsem akkora mellétrafálás ez a magyarított cím, ami a standup mellett nyilván az előre elrendezett házasságra is utal.

Könnyed-humoros mozi, határozottan szerethető. Egy a baj vele: túlságosan hosszú. Kevesebb üresjárattal pikpakk elintézhették volna másfél órában. (7/10)

Szólj hozzá!
Címkék: vígjáték 7/10

Emlékszem rád / Ég man þig (2017)

2017. december 01. 19:38 - wim

Pár héttel ezelőtt játszották a művészmozik Oskar Thor Axelsson legújabb darabját. Az Emlékszem rád persze nem művészfilm, csupán egy „izlandi horror”, amit a műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlok. Kiemelkedik az átlagból, és ami legalább olyan fontos, meg lehet tőle ijedni.

elso-2.jpg

A fenti címkézés többé-kevésbé megelőlegezi, mire számítsunk, főleg a külsőségeket illetően. Fényhiányos, hideg-rideg környezet, hasonló színpaletta, szűkszavú elbeszélés, súlyos lelki terheket cipelő, zárkózott főnyomozó - az északi krimik, thrillerek jellemző mozzanatai, melyek itt is hiánytalanul jelen vannak. Mivel az utóbbi években jobbnál jobb izlandi mozikhoz volt szerencsém, azt reméltem, hogy megint különleges élményben lesz részem, de csalódnom kellett. Északi patina ide vagy oda, végeredményben nem jobb egy erős közepesnél.

A forgatókönyv Yrsa Sigurdadottir izlandi írónő azonos című bestselleréből készült. A könyv alcíme (ghost story) eleve árulkodó, így talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a filmben is jelentős szerepet kap a természetfölötti.

A cselekmény alapvetően két szálon fut. Az egyik helyszín elhagyatott bálnavadász-telep, ahová három fiatal (férj-feleség, barátnő) érkezik. A jövevények egy lakatlan házat akarnak panzióvá alakítani. Dermesztően sivár, barátságtalan a környék, térerő maximum a dombtetőn, vagy még ott sem. És akkor még nem szóltunk a házról: árad belőle a néma fenyegetés, épeszű embernek eszébe nem jutna hosszabb időt ott tölteni. Nappal sem, nemhogy éjszaka. A történetnek ez a része szokványos kísértetház-história. Gyanútlan hőseink beköltöznek, majd megpróbálják jól érezni magukat. Az épületben félelmetes neszek, nyikorgások hallatszanak, hirtelen elmegy az áram, ráadásul kezdettől fogva érezhető egy fenyegető külső nézőpont jelenléte: van valaki odakint.

emlekszem-rad-jelenetfoto-02.jpg

A másik cselekményszál jóval barátságosabb városi környezetben zajlik a fjord túloldalán, csakhogy ez sem mentes a nyugtalanító jelenésektől jelenségektől. Itteni főszereplőnk, Freyr pszichiáter, egy idős asszony öngyilkossága kapcsán kerül a képbe, őt hívják ugyanis a helyszíneléshez. A nő a templomban akasztotta föl magát; a helyszín felforgatva, az áldozat hátán rejtélyes karcolások. Kiderül, hogy az eset valamilyen módon kapcsolódik az orvos személyes tragédiájához, aki ezután maga is beszáll a nyomozásba. Bűntények egész sorozatával szembesül, melyek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza.

Elveszett gyerekek árnyai teszik nyomottá, lidércessé az amúgy is lehangoló légkört. Freyrnek három éve nyomtalanul eltűnt a kisfia, az öngyilkos nővel kapcsolatos nyomozás során pedig egy másik fiú neve kerül elő egy emberöltővel azelőttről, akinek sorsa ugyancsak ismeretlen. Lehet, hogy összefüggés van a két eltűnés között? A nyomasztó atmoszféra rendesen ránk telepszik, leginkább a történet első felében. Axelsson szereti a jump scare-effekteket, de szerencsére nem viszi őket túlzásba; sokszor hosszú másodpercekig gyűlik a feszültség anélkül, hogy kirobbanna, ami jócskán szétcincálja a néző idegeit. A zenehasználat már problémásabb: az aláfestés néha olyan mértékben  vezet bennünket kézen fogva, hogy az előrejelzett esemény, mire bekövetkezik, már nem tud meglepni. Hasonlóan idegesítő elem a tipikus, életképtelen horror-hősnő, aki jó érzékkel választja minden helyzetben a legostobább, legértelmetlenebb megoldást.

239052189-2.jpg

A klisék, dramaturgiai ügyetlenségek egyenes arányban szaporodnak a kunyhólakók helyzetének eldurvulásával, ám egy finom csavar végül visszarántja a mozit az élvezhető kategóriába. Noha kezdettől fogva számítunk a két történetszál összekapcsolódására,  meglepetésként ér, amikor (és ahogyan) ez a dolog bekövetkezik. Az idősíkok rafinált elcsúsztatása nem várt fordulatot hoz a történetbe. Akár mondhatnánk, hogy minden jó, ha a vége jó, a lezárásban mégis maradnak zavaró gyengeségek. Egyrészt kissé leegyszerűsített ez a misztikus magyarázat; másfelől pedig nem tudtam nem az Árvaházra gondolni a rejtély megoldásával és a befejezéssel kapcsolatban. Ami viszont már könnyen lehet, hogy nem a filmkészítők, hanem a forrásmű hibája. Nem tudom; nem olvastam Yrsa Sigurdadottir könyvét, és bevallom, a látottak alapján nem is kaptam kedvet rá.

Mindent összevéve nézhető a film: lehet tőle félni, nyomasztó, szórakoztató és néha bosszantó. Egynek elmegy. (6/10)

Szólj hozzá!

Szellemszemmel - A Ghost Story (2017)

2017. november 01. 00:42 - wim

p04qh89p.jpg 

Itt a ghost-storyk ideje.

Egy a bökkenő: David Lowery filmje nem alkalmas halloween-esti ijesztgetésre, ugyanis nem sok köze van a horrorhoz. Ettől függetlenül borzongató. Legalábbis ha vevők vagyunk az ilyen lassan araszoló, megfejtendő darabokra. Mert noha egy szellemről szól, mint azt a cím ígéri, A Ghost Story egy a szó szoros értelmében fájdalmas művészfilm. Fájdalmasan lassú, jóformán semmi sem történik benne, hasonlóképpen fájdalmas tartalommal - minden percét átjárja a melankólia.

Nyáron meglehetős feltűnést keltett Karlovy Varyban: a fesztiválközönség egy része nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, és már az első félórában otthagyta a vetítést. Megint mások viszont el voltak tőle ragadtatva, és Terrence Malickot emlegették. Megosztó alkotásról van tehát szó, ami az egyiknek blöff, a másiknak katartikus élmény. Mondanom sem kell, az utóbbiakhoz tartozom.

rooney_mara_a_ghost_story_epk_h_2017.jpg

A cselekmény sovány, szinte jelképes. Adott egy fiatal pár, a nevüket sem tudjuk, csak annyit, hogy M (Rooney Mara) és C (Casey Affleck). Lakásukban néha furcsa zörejek hallatszanak, éjjel a másik szobából csörömpölés, különös zajok… Ebből a kezdésből horrorfilm is kibontakozhatna, de a mi sztorink másfelé kanyarodik. A srác alig tíz perc után meghal autóbalesetben – magyarázatot ne akarj, itt minden csak jelzésszerű -, majd később a holttestét fedő kórházi lepellel együtt felkel az ágyról, „amúgy lepedősen” végigcaplat a folyosón, a jelenlétét senki sem érzékeli. Egy ponton ugyan megtorpan, mintha választania kellene, de határozottan továbbindul, szó szerint árkon-bokron keresztül, vissza egykori otthonába. És ott marad.

Tovább
Szólj hozzá!

Ruben Östlund: Incident by a bank / Händelse Vid Bank (2009)

2017. október 08. 14:25 - wim

Mostanában játsszák a mozik A négyzetet, a svéd rendező Arany Pálmával jutalmazott filmjét .  Ami a díjakat illeti,  már két előző munkája, a Lavina és a Play sem volt híján az elismerésnek, az viszont kevésbé köztudott, hogy Ruben Östlund nevét egy Arany Medve révén ismerte meg a nemzetközi filmvilág. A díjat egy rövidfilmjéért kapta 2010-ben - ez volt az Incident by a bank, ami két hónapja online is nézhető.

A szűk 12 perc egy bankrablási kísérlet aprólékos rekonstrukciója. 2006 nyarán maga a rendező is szemtanúja volt az esetnek („gyáva bámészkodó” – hogy az ő szavaival éljünk), amikor két férfi megpróbált kirabolni egy fővárosi bankot. Igen bénán, tegyük hozzá. „Abszurd, szürreális élmény volt” – mesélte Östlund, aki pár évvel később csaknem száz színész közreműködésével újraalkotta az eseményt. A rá jellemző szenvtelen, dokumentarista stílusban, egy tétlen kíváncsiskodó szemszögéből. A történet látszólag egyetlen snitten, valós időben pereg, bár a "pörgés" talán erős kifejezés, ha a járókelők reakcióját nézzük.   Gyámoltalanság, töketlenkedés, a felelősségvállalás hiánya – Ruben Östlundnak nem kell másfél óra egy kiadós társadalomkritikához. Groteszk humorú, szórakoztató kis film, bár alapvetően tragikomiikus.

 

 

 

Szólj hozzá!

Kedi – Isztambul macskái / Kedi (2016)

2017. október 01. 14:37 - wim

 

Macskák, majdnem másfél órán keresztül! Ceyda Torun dokumentumfilmjét nyilván a cicarajongók élvezik legjobban, bár nemcsak cukiságból áll. Örömüket lelhetik benne a Balkán-fanatikusok is, a filmet átható derűs életfilozófiát pedig mindenkinek felíratnám az orvossal. A macska mellé, természetesen. 

kedi-film-02.jpg

A szóban forgó állatok nélkül Isztambul – mint az a filmben elhangzik – lelke egy részét veszítené el. Márpedig ebben a városban bőven akad belőlük, amiben bizonyára az iszlám macskatisztelete is szerepet játszik. Korzóznak az utcán, piacon, sziesztáznak az autók és házak tetején, ott vannak mindenütt, ahol csak meg tudják vetni a tappancsukat. A rendezőnő bemutatja mindennapjaikat, miközben riportalanyai segítségével megpróbál közelebb férkőzni ezekhez a titokzatos, öntörvényű lényekhez. A cicusokról választott gazdáik mesélnek, egyszerű, de mély gondolatokat fogalmazva meg Isten, ember és állat viszonyáról.

A film csavarja abban áll, hogy az említett négylábúak ürügyén visz közel a városhoz és az itt élő emberekhez. Végeredményben cseles imázsfilmmel van dolgunk, az elbeszélések, cicaportrék alatt mintegy mellékesen elgyönyörködhetünk Isztambul megannyi látnivalójában. Sokszor macskaperspektívából, máskor a magasból, szebbnél szebb légifelvételeken, miközben török könnyűzene szól, és tökéletes a balkáni hangulat. 

9_gamsiz_in_kedi.jpg

Tovább
Szólj hozzá!
Címkék: macska balkán

Captain Fantastic (2016)

2017. február 08. 23:53 - wim

 

Mindig megfognak az olyan alkotások, amelyek nagy- vagy szeleburdi családokról szólnak (esetleg mindkettőről egyszerre), így Matt Ross filmje nálam eleve lépéselőnnyel indult. Mégsem az elfogultság beszél belőlem, amikor lelkesen ajánlom - jó pár érv szól mellette.

hero_captain-fantastic-2016kicsi.jpg

Ami a történetet illeti, az kimondottan szórakoztató. Nem mindennapi alaphelyzetből bontakozik ki, de hát a főszereplő család sem az – ha a „szeleburdi” nem is a legtalálóbb jelző az ő esetükben. A címbéli kapitány, vagyis Ben (Viggo Mortensen) hat gyerekével él Robinsonként az erdő közepén. Egykor feleségével együtt vonultak ki a romlatlan természetbe, maguk mögött hagyva a modern világot, de az asszonyt súlyos depressziója miatt már hónapok óta kórházban kezelik. A magára maradt Ben katonásan igazgatja a népes famíliát, mely első pillantásra inkább egy indián törzsre emlékeztet.

Tovább
Szólj hozzá!
Címkék: család nevelés

Rectify (2013-) – az első három évad

2016. november 02. 17:24 - wim

 

Pont kerül  egy jó drámasorozat végére: a múlt héten elstartolt a Rectify negyedik, egyben utolsó évada. Bár a kritikusok szerették, viszonylag kevesen követik a Ray Mc Kinnon neve alatt futó szériát, amin nincs mit csodálkozni. Nem kínál könnyed szórakozást, lassú, kontemplatív, de megéri a fáradságot. Izgalmas, mint egy Dosztojevszkij-regény.

Maga a cím jóvátételt, helyreigazítást jelent, jogi és erkölcsi értelemben egyaránt erről lenne szó. Az érintett személyt, Daniel Holdent (Aden Young) nemi erőszak és gyilkosság vádjával börtönözték be, majd ítélték halálra tizennyolc évesen. Tizenkilenc év siralomház után húga közbenjárásának, valamint egy új bizonyítási eljárásnak köszönhetően most kiengedik, de nem mentik fel a vád alól.

rectify10minutes-1920x1080.jpg
Noha adott helyzetben szívesen vélelmezzük a főszereplő ártatlanságát, itt mintha mellékes volna, elkövette-e Holden mindazt, amiért annyi évig bűnhődött. A nyomozás jó darabig takaréklángon folyik, és ahelyett, hogy közelebb jutnánk az igazsághoz, minden csak ködösebb lesz.

Tovább
Szólj hozzá!

A kertbérlő / The Lady in the Van (2015)

2016. szeptember 25. 21:14 - wim

 

Nicholas Hytner filmjét már dvd-n is megnézhetjük, mégis teljes csend övezi. Méltatlanul, mert ha nem is az elmúlt év legjobbja, pár szót azért megérdemel. Kedves, szórakoztató (a maga angolosan fanyar módján), és tanulságnak sincs híján.

Legfőbb attrakciója természetesen Maggie Smith. Ütött-kopott hajléktalan figurája csak első látásra áll távol a tőle megszokott szerepkörtől, hisz így is csaknem annyi méltóság van benne, mint mondjuk Lady Violetként  hogy hasonló rossz tulajdonságaikról ne is beszéljek. 

maggie-smith-talking-lady-in-the-van-xlarge.jpgA sztori valós, magával a forgatókönyv írójával, Alan Bennettel történt meg a hetvenes – nyolcvanas években, amikor a ma is népszerű angol drámaszerző átengedte az előkertjét egy idős hajléktalan asszonynak. A hölgy végül alaposan ott ragadt: tizenöt évig parkolt nála a lakófurgonjával, egészen haláláig. Sajátos együttélésüket az író később színdarab formájában örökítette meg, ebből készült tavaly a filmváltozat.

Tovább
Szólj hozzá!

A tiltott szoba / The Forbidden Room (2015)

2016. augusztus 21. 23:43 - wim

 

Guy Maddin alkotása igazi csemege azoknak, akik szeretik a szokatlan, de jóféle mozikat.Tavaly játszották a Titanicon különösebb visszhang nélkül, sokan nem is tudtak vele mit kezdeni. Ami nem csoda, hisz a kanadai rendező művei aligha nevezhetők nézőbarátnak – ő amolyan „kísérleti” filmes.

Nálunk jóformán a kutya sem ismeri, noha nem ma kezdte a pályát: tíz egész estés plusz kétszer annyi rövidfilm áll mögötte, és az idén múlt hatvanéves. Hogy tulajdonképpen zseni, arra magam is csak mostanában jöttem rá; töredelmesen bevallom, hírét sem hallottam azelőtt a fickónak. 

Sajátos hangulatú mozgóképei mintha a mozi hőskorában keletkeztek volna. A húszas-harmincas évek modorában és eszközeivel dolgozik, több némafilmet is készített, de ne gondoljunk poros, önmagukért való stílusutánzatokra! Amellett, hogy bámulatosan korhű illúziót keltenek, ritmusuk, látásmódjuk abszolút friss, maibb nem is lehetne. A rendező folyékonyan beszéli régi idők filmnyelvét, elképesztő lazasággal alakítja a saját mondandójához, közben nem mulasztja el megfűszerezni jó adag iróniával. A végeredmény pedig izgalmas, ízig-vérig kortárs munka. 

the-forbidden-room.jpg

Ott van például az a fergeteges hatperces: The Heart of the World (2000).  Pár percbe sűrítve láthatók benne Maddin jellemző stílusjegyei: némafilmekre emlékeztető vizualitás, gúnyosan melodramatikus narráció, izgatott inzertek, no meg az eltúlzott, már-már paródiába hajló színészi gesztusok.

Tovább
Szólj hozzá!
Címkék: 9/10 Guy Maddin