Amatőr bankrablók, szerencsétlen lúzerek hányattatásai – a Jólét nem egy tipikus szajréfilm. Legalább annyira dráma is (erős társadalomkritikai töltettel), de azért rendesen pörög. Unatkozni nem fogunk rajta, legfeljebb lehangol. Mert a cím merő irónia: a sztori láttán inkább az az érzésünk, hogy ennél elcseszettebben már nem is mehetnének a dolgok.

Nyomasztó, lecsúszott világot mutat a Safdie-fivérek (Ben és Joshua) alkotása, egy testvérpár történetén keresztül. Nick, a fiatalabb szellemi fogyatékos; bántó szuperplánban nézünk először a szemébe, miközben egy terapeuta nyaggatja. A fiú végül zavarában sírva fakad. Ekkor ront be a bátyja, Connie (Robert Pattinson), hogy magával vigye – bankot rabolni.

Az öccsöt Ben Safdie, a rendezőpáros egyik tagja játssza félelmetes hitelességgel: tétova tekintete mögött mintha nem lenne más, csak tompaság. És ha már a színészeknél tartunk,  Pattinson hatalmasat alakít:  maradéktalanul átváltozik egy idegesítő suttyóvá, aki bedugja a fejét az irodába, és hőzöngeni kezd.

Nem sokat teketóriázik, a következő jelenetben máris tanúi lehetünk egy fifikás (és nagyon abszurd) bankrablásnak, ami majdnem sikerül. Majdnem, mert közben sorra ütnek be az előre nem látott fejlemények. Végül Nicket elkapják, a báty csodával határos módon megússza, neki a továbbiakban minden erőfeszítése arra irányul, hogy helyrehozza, amit elrontott. Minél jobban igyekszik azonban, annál nagyobb zűrbe keveredik, egymást érik a képtelen fordulatok.

A helyzet tragikomikuma néha emlékeztet az Izomagyakra, csak a mi Connie-nk a Bay-film hőseinél jóval prosztóbb kishal. Viszont (és ez mellette szól) bármit megtenne, hogy az öccsét kihozhassa a börtönből. Amúgy csöppet sem önzetlen jellem: ravasz és számító, mindenkit a saját érdekének megfelelően manipulál. Egy igazi görény, mégis sajnáljuk, vele vagyunk, hisz hiába érzi magát különbnek, láthatóan sodródik az árral. Pattinson remekül hozza a frusztrált, ideges figurát. Vibrál, tele van feszültséggel - akárcsak maga a film.

A Jólét egyetlen őrült nap – vagy inkább éjszaka – története. Lidérces, félálomszerű ámokfutás New York aljas utcáin, fura alakok társaságában; az alkotók pedig minden eszközzel támogatják ezt a „bad trip”-jelleget. A kézikamerázás (Safdie-ék védjegye) a dokuszerű hatás mellett eleve zaklatottságot közvetít. Ehhez jönnek a szűk terek, a sok közeli sőt szuperközeli - tiszta klausztrofóbia. Legjobban azonban a fények és a zene járul hozzá, hogy az egész egy rossz álomnak tűnjön. Az események többnyire sötétben vagy mesterséges megvilágításban zajlanak; villódzó neonfényben, pirosban, kékben. A tetőpont a vidámpark-béli jelenet, szinte „álom az álomban”, ott már totál fejreáll a realitásérzékünk. Oneothrix Point Never (Daniel Lopatin) elektronikus soundtrackje mindvégig remekül passzol a valóságtól elemelkedett képsorokhoz. Csaknem folyamatosan szól, néha pofátlanul előtérbe tolakszik, eluralkodik a látványon. (Cannesban elnyerte a legjobb filmzene díját, csak szólok, érdemes rákeresni a fickóra.)

A végére persze kivilágosodik, jön egy új nap. Némi rossz szájízzel nyugtázhatjuk, hogy mindenki a neki rendelt helyre kerül: Nick is, Connie is. Hogy hová, az egyikük esetében sem meglepetés . Nincs kitörés. A pocsolyában még úszkál egy darabig az LSD-vel töltött sprite-os flakon.(8/10)