Pont kerül  egy jó drámasorozat végére: a múlt héten elstartolt a Rectify negyedik, egyben utolsó évada. Bár a kritikusok szerették, viszonylag kevesen követik a Ray Mc Kinnon neve alatt futó szériát, amin nincs mit csodálkozni. Nem kínál könnyed szórakozást, lassú, kontemplatív, de megéri a fáradságot. Izgalmas, mint egy Dosztojevszkij-regény.

Maga a cím jóvátételt, helyreigazítást jelent, jogi és erkölcsi értelemben egyaránt erről lenne szó. Az érintett személyt, Daniel Holdent (Aden Young) nemi erőszak és gyilkosság vádjával börtönözték be, majd ítélték halálra tizennyolc évesen. Tizenkilenc év siralomház után húga közbenjárásának, valamint egy új bizonyítási eljárásnak köszönhetően most kiengedik, de nem mentik fel a vád alól.

Noha adott helyzetben szívesen vélelmezzük a főszereplő ártatlanságát, itt mintha mellékes volna, elkövette-e Holden mindazt, amiért annyi évig bűnhődött. A nyomozás jó darabig takaréklángon folyik, és ahelyett, hogy közelebb jutnánk az igazsághoz, minden csak ködösebb lesz.

Nagyobbrészt a főhős beilleszkedését követhetjük figyelemmel. Daniel felnőtt éveit börtönben töltötte, ahol jóformán egész idő alatt a halálra készült, úgyhogy nehéz elképzelni, hogyan szokik majd vissza a „normális” hétköznapokba. Hazatérése felzaklatja szülővárosát, a régi sebek felszakadnak. Minden lépését gyanakvás, rosszindulat kíséri, de a legrosszabb, hogy a családban sem találja a helyét.

Fagyos légkör, kínos feszengések, és még nem beszéltünk a megváltozott tárgyi környezetről, hiszen a frissen szabadult rabnak a hazaérkezés valóságos időutazás: idegenül téblábol a huszonegyedik század lekerekített, digitális világában. Mozgása tétova, beszéde töredezett, mintha félig még aludna. Újra kell tanulnia a társas érintkezést, a mindennapok rutintevékenységeit, sőt a szabad mozgást is.

Sokszor csak áll és bámul megbűvölten. Ha belegondolunk, nincs ebben semmi furcsa, hisz nála jobban ki tudná értékelni a lombok közt átszűrődő napfényt, fák csöndjét, levelek susogását? Az első évad hat epizódja mindössze hat napot ölel fel – a tempó jól tükrözi az intenzitást, amivel Daniel az őt körülvevő világot érzékeli. A pillanat fokozott megélése, a szépségbe való fájdalmas belefeledkezés az első évad igen fontos mozzanatai. Hősünk nem győz betelni az élettel, ezzel a váratlanul ölébe hullott ajándékkal; gyakran mégis nyűg a számára, mert egyfolytában konfliktusokkal és kellemetlen döntéshelyzetekkel szembesíti.

Apránként megismerjük a család – férjek, feleségek, testvérek és mostohatestvérek – bonyolult, elfojtásokkal terhes viszonyrendszerét, amit a régi-új családtag érkezése gyökerestül felforgat. Közben a felbolydult kisváros is próbálja magát „megvédeni” a feltételezett gyilkostól.

Ám ez csak a sztori egyik fele. Az események túloldalán Daniel igencsak figyelemre méltó belső története zajlik, akinek minden erőfeszítése arra irányul, hogy békére leljen – önmagával és a többiekkel egyaránt. Az első évadban különösen hangsúlyos a megváltás motívuma,  irodalmi-bibliai utalások szövik át az epizódokat. Sógornője, Tawney a hit kapaszkodóját kínálja Danielnek, megkísérli őt belevonni egy hívő közösségbe. Az újjászületés csábító ígérete mellett azonban a férfit - tudat alatt - nem annyira vallásos meggyőződés, mint a csinos nő iránti vonzalom készteti arra, hogy megkeresztelkedjen. Talán a szerelem hozza el a megváltást?

Jó néhány talányos párbeszéddel, szimbolikus történéssel találkozunk, melyek fölött a nézők egy része bizonyára átsiklik; aki viszont veszi a lapot, annak garantáltan liftezni fog a gyomra a gyönyörűségtől. Mindezeknek valóságos esszenciája a mesteri 5. epizód, amelyben Daniel egy fura idegennel találkozik.

A második évadban újabb vezető kínálkozik az excentrikus Lezlie személyében, ő Sziddhártát idézve biztatja hősünket az élvezetekre. Meglehet, egy kissé túltengenek a szentenciák, itt érezni leginkább, hogy a Rectify egyfajta spirituális road-movie. Az élet: utazás, amelyből Daniel sem vonhatja ki magát; mozdulnia kell.

A csaknem szürreális első évadra még teljes súlyával rátelepszik a nyomasztó közelmúlt: makacsul visszatérő börtönemlékek, víziók keverednek a valóság tényeivel. Az idő múlásával aztán ritkulnak a börtönt idéző flashbackek, idővel a nyomozás is belendül (egyre felkavaróbb részletek jönnek napvilágra), és a harmadik szezon végére úgy látszik, a főhősnek mégiscsak sikerül eljutnia A-tól B-ig. Az évadzárás meglepően kiegyensúlyozott. Megérkezés, alámerülés, egy új élet reményének halvány derengésében. Egyelőre csak remény – a többit majd meglátjuk …

Holdenről tulajdonképpen három évad eltelte után sem lehet eldönteni, bűnös-e vagy ártatlan. Bizonyos megnyilvánulásai, indulatkitörései minden intelligenciája ellenére valami mély, eleddig feltáratlan sötétséget sejtetnek, úgyhogy a figura megfejtése még mindig tartogat izgalmakat; legalább annyit - ha nem többet - , mint a gyilkossági ügy felgöngyölítése.

A sorozat különlegessége, hogy bár egy szappanoperára való érzelem és szélsőség torlódik össze benne, a tálalás módja szinte zavarba ejtően intim és visszafogott. A szűkszavú, csöndes dialógusok olykor szívbe markolóak, sok a hallgatás - így ha nagy ritkán akcióra kerül a sor, az üt, mint a buszkerék.

A szürkén hétköznapi díszletek között hiteles, hús-vér karakterek mozognak, akikkel könnyű azonosulni. Aden Young valószínűleg élete alakítását nyújtja Holden szerepében; őmellette viszont annyi szereplő neve érdemelne említést, hogy inkább egyet sem emelek ki, hiszen mindannyian nagyszerűek. Na mégis –  egy ilyen csupaszív hugit, mint Amantha (Abigail Spencer), azért elfogadnék…

Jobbnál jobb szériákkal bombáznak bennünket a tévécsatornák, a Rectify minőségét tekintve  magasan az élmezőnyhöz tartozik; ettől függetlenül nem ajánlanám mindenkinek. Azok tegyenek próbát vele, akiket nem zavar a lassú tempó, és szeretnek mélyre merülni - sötét, lélekmélyi szakadékokba. Ők viszont feltétlenül, mert hatalmas kaland. És még nincs vége!. (9/10)