Nicholas Hytner filmjét már dvd-n is megnézhetjük, mégis teljes csend övezi. Méltatlanul, mert ha nem is az elmúlt év legjobbja, pár szót azért megérdemel. Kedves, szórakoztató (a maga angolosan fanyar módján), és tanulságnak sincs híján.

Legfőbb attrakciója természetesen Maggie Smith. Ütött-kopott hajléktalan figurája csak első látásra áll távol a tőle megszokott szerepkörtől, hisz így is csaknem annyi méltóság van benne, mint mondjuk Lady Violetként – hogy hasonló rossz tulajdonságaikról ne is beszéljek. 

A sztori valós, magával a forgatókönyv írójával, Alan Bennettel történt meg a hetvenes – nyolcvanas években, amikor a ma is népszerű angol drámaszerző átengedte az előkertjét egy idős hajléktalan asszonynak. A hölgy végül alaposan ott ragadt: tizenöt évig parkolt nála a lakófurgonjával, egészen haláláig. Sajátos együttélésüket az író később színdarab formájában örökítette meg, ebből készült tavaly a filmváltozat.

Művészek, újgazdagok lakta, jómódú londoni negyed, ahol a hontalan Miss Shepherd felütötte tanyáját. Mindig más háza előtt állítja le rozzant kocsiját; mindenki ismeri, mondhatni, hozzátartozik az utcaképhez. A helybéliek fintorogva veszik tudomásul jelenlétét, de illedelmesen tolerálják, olykor-olykor megajándékozzák valami aprósággal. Bennett, a szintén itt lakó literátor (Alex Jennings) egy nap felajánlja neki, hogy a kertjében parkolhat. A néni hasonlóképpen fogadja az ajánlatot, mint az utcabeliek jótékonykodását, vagyis jogos járandóságaként. Soha nem köszön meg semmit, csak zsörtölődik;  persze sejthető, hogy goromba viselkedésével csak kiszolgáltatott helyzetét próbálja ellensúlyozni.

Meglehet, a  háziúr először bele sem gondolt, hogy milyen nehézségekkel kell majd szembenéznie, lakóközösségük végül hasznosnak bizonyul – a lomok, bűz és a telepiszkított kert dacára is –, hiszen az írónak bőséges „életanyaggal” szolgál.

Bennett, a mesélő finomkodó entellektüel, még az elbeszélő stílusa is idegesítően modoros. Szükség esetén azonban szinte végtelen  türelmet képes tanúsítani lakója hóbortjai iránt, legfeljebb finnyás grimaszok jelzik nemtetszését. Ellentmondásos hozzáállását az élet dolgaihoz a narrátor megkettőzése hivatott szemléltetni: két Bennettet látunk, egyik az Ember, a másik az Író, egyik él, a másik megírja. Néha vitatkoznak. Az alkotóművész-Bennett naphosszat íróasztala mellett körmöl vagy olvas, és mindenben megírandó témát lát. Bár semmi pénzért nem lakna egy fedél alatt az anyjával, szemrebbenés nélkül könyvvé alakítja vele való kapcsolatát, akárcsak később kertbérlője sztoriját. Az „ikerpár” másik fele, az Ember él ugyan, de élete valójában csak szükséges napi teendőkre korlátozódik. Ezt az üres, egyhangú létet tölti meg tartalommal Miss Shepherd megjelenése. Nagyrészt neki köszönhető, hogy az író végül megtalálja  és felvállalja önmagát -  másságával együtt, amire a film csak igen  finom utalásokat tesz.

Ahogy telik az idő, egyre több titokra derül fény az asszony múltjából, mi több, olyan képességekre, amelyeket senki nem nézne ki egy lepukkant csavargóból. Egy flashbackben már a történet legelején megvillan előttünk a tragikus vétség, amiért élete – vélhetően – félresiklott, ám úgy tűnik, nem ő itt az egyedüli bűnös. A csípős nyelvű narrátor a képmutató társadalomnak is odamondogat. A lelkifurdalásukat csip-csup alamizsnákkal elnyomni szándékozó újgazdagok éppúgy megkapják a magukét, mint a hajléktalan-szagot légfrissítővel elűző gyóntatópap. A legtöbb fricskát a katolikus egyház kapja, róluk különösen rossz véleménnyel van a mesélő, bár a sztorinak ezen része picit sarkított. Ennél jóval meggyőzőbben szól az előítéletekről, kapcsolatainkról (különös tekintettel szüleinkre), bölcsen és minden nagyképűség nélkül arról, hogyan éljünk. Hogy éljünk. 

Az utolsó öt perc kissé zűrös kavalkád lett, mellőzhető jelenetekkel, de a film még ezzel együtt is bőven nézhető. Ráérős, régi vágású darab, amilyent ritkán látni mostanában. (7/10 )