Guy Maddin alkotása igazi csemege azoknak, akik szeretik a szokatlan, de jóféle mozikat.Tavaly játszották a Titanicon különösebb visszhang nélkül, sokan nem is tudtak vele mit kezdeni, ami nem csoda; a kanadai rendező művei aligha nevezhetők nézőbarátnak – ő amolyan „kísérleti” filmes.
Nálunk jóformán a kutya sem ismeri, noha nem ma kezdte a pályát: tíz egészestés, valamint kétszer annyi rövidfilm áll mögötte, és idén múlt hatvanéves.Sajátos hangulatú mozgóképei mintha a mozi hőskorában keletkeztek volna. A húszas-harmincas évek modorában és eszközeivel dolgozik, több némafilmet is készített, de ne gondoljunk poros, önmagukért való stílusutánzatokra! Amellett, hogy bámulatosan korhű illúziót keltenek, a ritmusuk, látásmódjuk abszolút friss, maibb nem is lehetne. A rendező folyékonyan beszéli régi idők filmnyelvét, és elképesztő lazasággal alakítja a saját mondandójához.
Itt van például ez a fergeteges hatperces: The Heart of the World (2000). Pár percbe sűrítve láthatók benne Maddin jellemző stílusjegyei: némafilmekre emlékeztető vizualitás, gúnyosan melodramatikus narráció, izgatott inzertek, no meg az eltúlzott, már-már paródiába hajló színészi gesztusok. Most képzeljünk el tucatnyi, a fentihez hasonló darabot egybekomponálva jó két óra hosszúságúra, és már helyben is vagyunk. Ez A tiltott szoba: kisfilmekből, töredékekből egyberakott kollázs. Nincs hagyományos értelemben vett cselekménye, leginkább szertelenül áradó történetfolyamnak nevezhetnénk.
Epizódjai eredetileg egy interaktív projekthez készültek (Seances), melynek keretében Maddin és rendezőtársai (Evan és Galen Johnson) elveszett vagy soha meg sem valósult tízes-húszas-harmincas évekbeli műveket forgattak újra, sokszor csak a címük alapján. Számos fragmentum jött létre ily módon, az alkotók utóbb ezekből emeltek ki néhányat, hogy alkalmas összefüggésbe rendezve őket megszülessen ez a különös mozi, mely minden zagyvasága ellenére is rém szórakoztató.
Láthatunk itt mélytengeri drámát a szovjet montázsiskola szellemében, frappáns Doppelgänger-szorit à la Murnau, sőt még egy szürreális Sparks-klipet is, Udo Kierrel a főszerepben. Groteszk fricskák, nem várt poénok csapják agyon az elbeszélés mélabús pátoszát,önálló életet élő feliratok lobognak tolakodóan. A tempó feszes, bár ami azt illeti, néhány részlet kihagyható lett volna.
Már a főcímben százféle stílus villan meg pár perc alatt, majd elénk áll egy fura, fürdőköpenyes öregúr, hogy kiselőadást tartson a fürdésről (ő Louis Negin, Maddin állandó színésze). Ahogy belefeledkezünk a csapból folyó víz kavargásába, egyszerre eltűnik a kád szilárd feneke, és hipp-hopp, a tenger mélyén találjuk magunkat. Egy tengeralattjáróban vagyunk, a rakomány veszélyes: ha a hajó feljebb emelkedik, az anyag a nyomás csökkenésétől felrobbanhat. A mélység foglyai lettek a matrózok, levegőjük fogytán. Ám a vészhelyzetben mentő ötletük támad: a palacsinta! A tésztában légbuborékok vannak! Kemény elszántsággal tömik magukba egyiket a másik után, hogy levegőhöz jussanak. Hirtelen egy favágó jelenik meg a fedélzeten, habár az ő helye egy másik mesében van: a szépséges Margot-t kellene kiszabadítania a Vörös Farkasok barlangjából. Margot a fogságban további sztorit álmodik, de nem folytatom...Matrjoska-babák módjára tódulnak elő a históriák, egyik a másikból, a nézőnek rövidesen fogalma sincs, éppen kinek az álmában-meséjében vagyunk.
Az elbeszélés szintjei hol megsokszorozódnak, hol egymásba olvadnak. Minden és mindenki álmodik; ezt teszi a vulkán, sőt a halott komornyik bajusza is. A legváratlanabb pillanatokban tárul fel egy-egy újabb történet-univerzum, bármi ablakot nyithat rá. Hihetetlenül intenzív, szürreális élményt jelent a történetfoszlányok folyton mozgó áradata. Mintha egy tudatfolyamba kapcsolódnánk bele.
Nincsen szó persze teljes káoszról, még ha első hallásra (látásra) úgy tűnik is. Elvégre adott egy keret a fő-fő Narrátorral (a fürdőköpenyes Marv bácsival), valamint az origó: a fürdőkád, amely titokzatos módon kapcsolódik össze a címbéli szobával. A sok kusza történés sem mind egyenrangú: a tengeralattjárós kaland a többihez képest magasabb szinten helyezkedik el, végig ott van a háttérben, és határozottan előrehalad. A nevezett szobában végül összefutnak a szálak, helyükre kerülnek a dolgok, majd megnyílik egy láthatatlan zsilip, és zuhanunk – a végkifejlet(ek)be. Szédültes egymásutánban peregnek a lehetséges finálék, ezt a káprázatos szekvenciát minden filmimádónak látnia kell! Legkevesebb, hogy a végére szó szerint elszáll az agy(unk).
Ha eddig nem lett volna egyértelmű, gondolom, most már nyilvánvaló, hogy Maddin műve a mozinak szánt szerelmi vallomás. A mesemondás ősi gesztusát, mely egybefogja a vadul burjánzó történeteket, a rendező a mozgóképpel, a szívének legkedvesebb médiummal kapcsolja össze. Seregnyi utalás mutat erre, az epizódszerepekben pedig olyan sztárokat láthatunk, mint Charlotte Rampling, Geraldine Chaplin, Maria de Medeiros, Mathieu Amalric vagy Udo Kier. Főleg cinefileknek való rétegfilm tehát A tiltott szoba, de akárhogy is, lenyűgöző. Ne féljünk hát alámerülni Maddin bűvös kádjában! 9/10
