saját szoba

filmek, sorozatok

Tokiói történet / Tôkyô monogatari (1953)

2016. március 15. 17:27 - wim

 

Hogyan bánunk szüleinkkel, mit várunk el gyermekeinktől? A Tokiói történet olyan kérdéseket érint, amikkel előbb-utóbb szinte mindnyájan szembetalálkozunk, ahogy múlnak az évek.

allnak.jpg

Jaszudzsiro Ozu filmje sokat elemzett klasszikus, túl a hatvanon; valószínűleg már mindent leírtak és elmondtak róla, amit érdemes. Mostanra inkább csak szakmabeliek vagy megszállott filmrajongók érdeklődnek iránta, ami tulajdonképpen érthető: fekete-fehér, lassú és eseménytelen. Akik azonban képesek az élet unalmasnak látszó mozzanatait hosszan és békésen szemlélni, és belőlük a megtapasztalt monotónia nem ingerültséget, hanem megnyugvást vált ki, nos, ők feltétlenül tegyenek próbát vele. Aki át tudja venni a film ritmusát, messzire juthat - aki nem, az meg belepusztul az unalomba.

A történet banális: egy idős vidéki házaspárnak Tokióban élő gyermekeiknél tett látogatását meséli el. Az öregek az udvarias fogadtatás ellenére megérzik, hogy ottlétük a fiatalok terhére van, és tíz nap fővárosi tartózkodás után (amibe belefér még egy közeli fürdőhelyre való leruccanás is) hazaindulnak. A mama útközben rosszul lesz. Betegségének hírére a gyerekek hazalátogatnak, ezalatt bekövetkező halála, majd a temetés után sietve szétszélednek.  teazas.jpgE néhány sorban összefoglalható, meglehetősen szürke sztori elbeszélése Ozunál több mint két órába telik. Egyhangú eseménysor, amiben nincsenek drámai csúcspontok, sőt események is alig – inkább csak jelentéktelen témákról való tapintatos eszmecserék. Akadnak ugyan feszültséggel terhes helyzetek, de minden esetben feloldja azt a felek végtelen udvariassága. Kedves mosollyal említik föl olykor a legfájóbb emlékeket is.

Tőlünk, türelmetlen európaiaktól idegen ez a mentalitás, ám a látott konfliktusok (generációs ellentétek, nagyvárosi és vidéki életforma súrlódásai) ismerősek, hiába a tekintélyes térbeli-időbeli távolság. A gyermekek önzésével, kicsinyességével szemben azonban, a mérleg másik serpenyőjében ott az idős pár rendíthetetlen nyugalma, bölcsessége vagy a fiatal özvegy, Noriko szenteket is felülmúló áldozatkészsége. Mindez derűvel, megnyugvással tölt el bennünket, és magunkban észrevétlenül kezdjük átértékelni a körülöttünk nyüzsgő, kapkodó világot. Segít ebben a film  szemlélődő nézőpontja, nyugodt lélegzetvétele. Alacsony kameraállásból - egy tatamin üldögélő ember szemszögéből – figyelhetjük átlagos emberek szokványos gondjait-bajait. A leghétköznapibb beszélgetéseknek lehetünk tanúi, sürgés-forgásnak, fontoskodásnak.  Közben, mintegy ellenpontként újra meg újra mozdulatlan állóképek kerülnek elénk. Többnyire elhagyatott, ember nélküli helyek (állomás, gyárkémények, vastraverzek), de a tengerparton ülő két öreg képe is önmagáért beszél, ahogy távolról szinte eggyé olvadnak a hatalmas vízfelülettel.

tokyo.jpgAhogy elnézzük az ismétlődő események körforgását, feltárul előttünk az élet, a  maga lehangoló és felemelő teljességében. Használjuk ki az együttlét idejét, hangzik el többször is a burkolt figyelmeztetés, elvégre „senki sem  szolgálhatja szüleit a síron túl”. Az elmúlás a dolgok rendje: felnövünk, változunk, járjuk a magunk útját, végül egyedül maradunk. E tanulság itt csöppet sem tragikus, legfeljebb elégikus.

Akinek mindez nem szegi kedvét, nem bánja meg, ha időt szán erre az egyedi, megismételhetetlen, ám azóta is ezerféleképp ismétlődő történetre. (10/10)

Szólj hozzá!
Címkék: japán lassú 10/10

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr358480054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása