Hayao Miyazaki, a nyugaton legismertebb japán animációs rendező ugyan gyerekeknek szánja műveit, igazán csak felnőtt fejjel érthetők meg – ezt nevezem én családi filmnek -, ami pedig a teljes mélységüket illeti, sokszor alig ér le a lábunk. Helyszínei, a figuráit körülvevő tárgyi környezet és maguk a történetek is európai vonásokat hordoznak (a Chihiróról például az Alice Csodaországban juthat az eszünkbe), meséiben újra meg újra felbukkan a háborúellenesség, a környezetvédelem motívuma, miközben szereplőinek egymáshoz vagy a természethez fűződő kapcsolatát olyan bölcsességgel jeleníti meg, aminek az eddig látott Pixar-vagy Disney-produkciók a közelébe se férnek.
Főhősei rendszerint gyerekek, legtöbbször lányok. Ezúttal egy 10 év körüli, durcás kislány (Chihiro), aki a történet kezdetén éppen új otthonuk felé autózik szüleivel. Új város, új iskola – a morcosság szorongást leplez. Elvétik az utat, egy erdei ösvény különös létesítményhez viszi őket. Olyan, akár egy elhagyatott vidámpark, ám az üres épületek között ínycsiklandó illat száll. A szülők nem bírnak parancsolni mohóságuknak, és nekiesnek az ott talált finomságoknak. Emberi mivoltukból mindjobban kivetkőzve habzsolnak, végül a szó szoros értelmében is disznóvá változnak. Leszáll az alkonyat, a város megtelik árnyakkal, és a magára maradt Chihiro számára lidérces kaland veszi kezdetét. Kiderül, hogy az épületek nem lakóházak: a város az istenek fürdőhelye. A sötétség beálltával özönleni kezdenek a fürdővendégek: bizarr, bohókás vagy félelmetes lények. A kislány, ha akarná, sem tudná többé elhagyni a helyet, de nem is akarja, hiszen fel kell szabadítania szüleit a gonosz varázslat alól.
E világnak szigorú törvényei vannak: csakis munkával lehet benne polgárjogot nyerni, továbbá ügyelnünk kell arra, hogy ne feledjük el igazi nevünket, különben örökre itt ragadunk. Yubaba, a birodalmat irányító főboszorkány elveszi Chihiro nevét, viszont munkát ad neki a fürdőházban. A lány, akit egy idevalósi varázslófiú, Haku vesz védőszárnyai alá, talpraesetten végzi el a ráosztott feladatot: miután egy ősi folyamistent megszabadít a rárakódott irdatlan méretű bűzös szemétkupactól, elnyeri az egész személyzet rokonszenvét. A fiú abban is segítségére van, hogy Chihiro ne felejtse el a saját nevét – ez azonban kölcsönös, hiszen Hakut, a valamikori folyót épp a kislány ébreszti rá arra, ki is ő (a fiú) valójában. A név tudása, az önmegismerés sorsdöntő fontosságú, és ehhez – a látottak alapján – a szerelemnek is lehet némi köze.
Valószerűbbé teszi a figurákat, hogy egyikük sem egyértelműen rossz vagy jó, még az arcnélküli démonról sem könnyű eldönteni, hová tegyük: egyszer az alkalmazkodó szeretetvágy, máskor a visszataszító birtoklási téboly megtestesítője. Ha nem zavartatjuk magunkat a főhős gyerekközönségnek szóló csetlés-botlásaitól (esik-kel, bukfencezik, mégis talpon marad), könnyű beleszédülni a film varázslatos atmoszférájába. A rendező a valóság aprólékos hűséggel ábrázolt elemeiből rakja össze fantáziavilágát. Bizonytalan álomlogikával kapcsolódik itt össze a fűtőház békebeli rendetlensége egy hagyományos japán ház puritán belső tereivel; hortenziákkal, rhododendronokkal pompázó éjszakai kert, hidegen derengő, lámpafényes hajnalok – az épület előtt időnként átrobog a menetrend szerint közlekedő vonat. A hangulatok olyan többletet adnak az elbeszéléshez, ami szavakkal kifejezhetetlen.
Különösen megragadó a Zeniba házához tartó csöndes vonatút valahol az éjszaka és virradat határán; a hosszú (kisebbeknek bizonyára unalmas) jelenet folyamán elhalványul az eredeti úticél, elmerülünk az utazásban, mely után a megérkezés olyan magától értetődő, mint egy hazatérés. „Semmi sem merül feledésbe, ami egyszer megtörtént…” – a történet bizonyos pontjai rég elfeledett harmónia emlékét éleszthetik a nézőben. A szemlélődős részeket szomorkás, meditatív zongoraszólam festi alá, segítve a ráhangolódást.
Chihirónak minden esélye megvan rá, hogy olyanná váljon, mint a tradíciótól láthatóan elszakadt, a fogyasztás bűvkörében élő szülei. Kalandja azonban lehetővé teszi, hogy föléjük emelkedhessen. Kitartása és bátorsága révén egyedül is megállja helyét a vadidegen környezetben, mellesleg az első szerelem élményével is megismerkedik. Érettebbé, felelősségteljesebbé válik, és ami legalább ennyire fontos, feltárul előtte a létezés valódi arca, ember és természet alapvető egysége. Míg előbbi tapasztalataival a gyereknézők tudnak azonosulni, utóbbi az idősebbek számára szolgálhat tanulsággal.
A mese a végén körbeér – álom volt vagy valóság? A válasz hadd lebegjen és oszoljon szét a levegőben. Egy biztos: ha jól figyelünk, Chihiróval együtt mi is bölcsebbek leszünk.
